Nemes Nagy Ágnes interjúalanyként debütált a Jelenkor hasábjain az 1978. októberi számban. A Mezei András által jegyzett Írószobám-sorozatban ráadásul a beszélgetés mellett egy tanulmány is helyett kapott: Pomogáts Béla elemzése a költő Mesterségemhez című verséről. A két szöveg több szempontból is szimbolikusnak tűnik: Pomogáts Béla értelmezése és az ars poeticaként is működő költemény Nemes Nagy Ágnes rendkívül tudatos lírafelfogására világít rá (nem véletlenül tartozik a szerző a század legjobb esszéistái közé), másrészről a jelenkoros Nemes Nagy-szövegek között – arányaiban – meglehetősen sok, költészetről szóló értekezést, illetve interjút, beszélgetést találunk.

A Mezei András-féle szöveg mellett egy további interjú – Kabdebó Lóránté – jelent meg a költő életében, és két posztumusz beszélgetés is található a Jelenkor archívumában (a Lator László-féle Versről versre-sorozat szintén két darabjáról nem is beszélve): az 1995. májusi számban olvasható Kelevéz Ágnes interjúja, melyben – a kérdező megrendítő visszaemlékezését követően – Nemes Nagy az 1990-es beszélgetés idején komoly kultúrpolitikai jelentőséggel bíró népi-urbánus vita történeti, fogalmi és morális összefüggéseit taglalja, az 1998-as nyári dupla számban pedig Töttössy Beatrice megkezdett – ám be nem fejezett – beszélgetése olvasható, aki 1989-ben kérdezte a szerzőt többek között az Újholdról és a Kádár-korszakról.

Nemes Nagy Ágnes születésének centenáriumára indított sorozatunkban Kabdebó Lóránt Elveszett otthonok című beszélgetését idézzük fel elsőként az 1986. decemberi számból, melyben a költő két meghatározó lakóhelyéről olvashatunk: a szülői lakásról és környékéről a Bartók Béla úton, valamint a mély irodalmi emlékezettel bíró Kékgolyó utca 2. alatti lakásról, egyben az első saját otthonról Lengyel Balázzsal. A két világháború közti, valamint a második világháborút követő budai kultúrlátkép nem csupán irodalom-, hanem művelődéstörténeti szempontból is tartalmas. Karinthy Frigyestől Bakucz Józsefig, Benyovszky Istvántól Mészöly Miklósig, a zsúfolt polgári otthontól a tágas irodalmi közösségi térig ívelnek az emlékek. A Bartók Béla úti háttér felrajzolása több szempontból is forrásértékű: az alábbi részlet például egyszerre referál a költő családi hátteréről, szórakozási szokásaikról és Nemes Nagy Ágnes fiatalkori olvasmányairól. Izgalmas beszélgetés, kevésbé ismert részletekkel.

[…]

Fontos bútordarab volt lakásunkban a zongora. Mondom, öreg, kicsit rozzant zongora volt, a szüleim még Ugocsa megyéből hozták magukkal, amikor kimenekültek onnan az első világháború után; jelentős szerepe volt családom életében. Nagyanyám, anyám, húgom mind zenéltek, zongoráltak, szükségletük volt a zene; ez a zenei hajlam a húgomban csúcsosodott ki, aki aztán zongoratanár is lett. Ami engem illet, kimaradtam ebből a zenélésből, mely nem is csak a zongorára korlátozódott, hanem szétáradt sokminden egyébre. Volt nálunk gitár, mandolin, xilofon, sőt havasi kürt is, amit egy nagybátyámtól kaptunk. Szerencsére ritkán használtuk, a szomszédok nem kedvelték. A zenélés nem az én életformám volt, és ha kérdeztek róla, akkor mint egy versikét fújtam el: nálunk úgy van, hogy anyámnak van hallása, de nincs hangja, apámnak van hangja, de nincs hallása, húgomnak van mindkettő, nekem nincs egyik sem. És ez igaz is volt, sajna. A könyvszekrény ugyancsak jelentékenynek nevezhető. Mi minden volt benne? Jókai, Mikszáth, majdnem teljes sorozat, ez nagyon jó volt, erről már máskor is beszéltem. Gyerekkori és később sem szűnő boldogságaim közé tartozik Jókai és Mikszáth olvasása.

KL: – Azt hiszem, ez megmaradt magában, a Jókai és Mikszáth szeretete mindmáig, sőt egyszer épp maga leplezte le, hogy esszéíróként Mikszáthtól tanult írni.

NNÁ: – Így van, bizonyos fokig megtartottam, vagy magammal hurcolom a gyerekkori olvasmányaimat, még a kalandregényeket is, például Vernét, talán azért szeretek – isten bocsássa meg – sci-fit olvasni, meg detektívregényt. Talán azért szeretek; ezek a dolgok titokzatosabbak annál, mintsem rögtön magyarázhatók volnának. Az ember amúgy is hajlamos arra, hogy kedvező magyarázatot adjon kevéssé illendő szenvedélyeinek. Szóval megvolt a könyvszekrényünkben a magyar klasszikusok sorozata, azután megvolt a Révai lexikon, megvolt a teljes Hóman–Szekfű, és sokminden egyéb is. Járt hozzánk napilap, most nem tudom reprodukálni a címét, egyet azonban biztosra vehetünk, hogy középjobboldali volt, és nemzeti irányzatú. Ami viszont nem járt, és ez meglepő, az az Új Idők volt. A magunkfajta családhoz mindenütt járt az Új Idők, hiányát, mi tagadás, gyerekkoromban nehezményeztem is. Anyám azonban ragaszkodott hozzá és adott rá: márpedig hozzánk az Új Idők nem jár. Volt irodalmi ízlése anyámnak, tájékozottsága, olvasottsága. Egyáltalán sokféle művészi hajlama a zenén túl is, verseket írt, rajzolt, porcelánt festett. Kedélyállapota azonban csöppet sem volt ábrándos, inkább viharos, kiszámíthatatlan. Nálunk egy ebéd létrehozása felért egy hadihajó vízrebocsátásával. Állandó izgalom és veszély úszott a levegőben. Anyám szívbetegséggel küzdött, idegzete nyugtalansága mellett, apám pedig súlyos tüdőirrátációt hozott magával az első világháborúból. Az állandó betegség, amely jelen volt szüleim körül, tovább sötétítette a lakás légkörét. Mert a lakás meglehetősen komor volt, barna, túlzsúfolt. Többek között annak tulajdonítom ezt a bizonyos fajta atmoszférikus sötétséget, hogy a szüleim valahogy nem érezték jól magukat a lakásban, egyáltalán Budapesten. Már említettem, hogy kiszakadtak eredeti élőhelyükről, akkor jöttek fel Pestre, amikor elszakadt az az országrész, meglehetős nehezen és nem is olyan fiatalon teremtettek maguknak új körülményeket. Kiszakadtak, elszakadtak voltak. Egész életük során valami módon száműzetésben éltek Budapesten és Budapest egész életük során a bűnös város maradt az ő számukra. Meglátszott ez a társadalmi kapcsolataikon is. Főleg rokoni volt a társaságuk, vagy esetleges, inkább apámnak voltak társasági ismeretségei, a kollégái révén, hiszen ügyvéd volt, egy takarékpénztár vállalati jogásza, no meg a kaszinóbeli társaival érintkezett, kártyázott. Ámbár ami a kártyát illeti, az nálunk folyamatos foglalatosság volt, otthon is kártyáztak. Mert ebben a meglehetősen súlyos levegőjű otthonban azért jelen volt a vidámság is, például a zene vagy a kártya által. Szüleim eleinte tarokkoztak, aztán römiztek, végül bridzseztek. A kishúgom még ki sem látszott a földből, még nem érte föl a nagy ebédlőasztalt, párnát kellett alája tenni, de már egyenrangú kártyapartnerként vett részt a játékban.

KL: – Ő most is ismert bridzsjátékos.

NNÁ: – No, lelövi a poénomat. De nem baj. Húgom gyönyörű gyerek volt, hullámos hajú, kék-zöld szemű és a két kislányvarkocska csak úgy lengett a füle mellett, amikor vékony kislányhangon bemondta a kontrát. Nagyszerűen kártyázott. Valóban bridzsbajnok lett férjével együtt, azonkívül, hogy zongoratanár. Én a kártyázásból is kimaradtam, mint a zenéből. De nem maradtam ki a többi játékból, mert játszottunk mi mást is. Családi játékaink közé tartozott, a „hogy tetszik”, meg a betűpóker, meg a hegy-víz-város, szóval, kedves Lóránt, nagyjából ugyanazokat játszottuk otthon végkimerülésig, amiket ma is játszunk mi a Pen Club szótársasjáték körében.

[…]

(Fotó: Fortepan/Hunyady József)