Rákos Sándor az 1964. júniusi számban közölt először a Jelenkorban: az öt, elmúlás témájú vers jól mutatja a kötött, illetve a szabad formákban egyaránt otthonosan mozgó, erősen vizuális és aposztrofikus költészet főbb karakterjegyeit. Két évvel később aztán (1966/10) a szerző műfordítói (és persze költői) munkásságának szempontjából is fontos esszé olvasható a lapban A műfordítás műhelyéből címmel, melyben az 1960-as Gilgames-fordításról, illetve a szintén sumér-akkád műveket tartalmazó Agyagtáblák üzenete (Magyar Helikon, 1963) című könyvről értekezik Rákos Sándor (a szöveg apropójául a két kötet 1966-os közös kiadása szolgált). A hatvanas évek második felében két további jelenkoros közléssel találkozunk: az 1967/10-es számban nyolc rövidvers olvasható a Kiáltásnyi csönd című kötet anyagából, 1968 decemberében pedig az Elforgó ég című 1974-es könyvének címadó szövegéből – egy franciaországi útinaplóból – közölt a szerző. Előbbi könyvről Futaky Hajna írt kritikát 1970 májusában, utóbbit pedig Rónay László recenzálta az 1975/4–5-ös számban.

Rákos Sándor és a Jelenkor kapcsolata a hatvanas évek mellett a nyolcvanas években volt intenzív. A köztes évtizedben egyetlen alkalommal közölt a lapban a költő, az 1977-es évfolyam utolsó számában található Bálványok viszont iskolapéldája a szerző biblikus költészetének. Az 1983. júniusi szám Weöres Sándort köszöntő blokkjában olvasható Berda-liturgiák hasonló beszédmódot hordoz. Nem véletlenül emeli ki a Társasmonológok című kötetről (is) szóló olvasónaplójában Sőtér István a Rákos-féle maszkok közül a Berda-verseket: „Az ő maszkjai mindig ironikusak, de például a Berda-liturgiák verseiben: megrendült iróniával. Rákos bravúros formaművésznek bizonyul, Balassi, Csokonai, Berzsenyi és Berda József formáinak magára vételével. Persze, a Berda-liturgiákban többről van szó, mint holmi stílusutánzatról, annak ellenére – vagy éppen azért –, hogy Rákos stílusutánzatait a legszebb Berda-versek közé sorolhatjuk.” Szintén a szerepköltészet erős példája az 1985/3-as számban olvasható hosszúvers, a B. D. úr rejtőzései, a költő utolsó jelenkoros közlései (1989/3) viszont alanyi szövegeket tartalmaznak, legyen szó a Füst Milánról szóló – és a később Várady Szabolcs által is megörökített – hommage-ról (Füst Milán tárgyai) vagy az Elsüllyedt városok című szonettről, mely az életműre jellemző szerep-, illetve elmúlás-versek ars poeticájaként olvasható.

Rákos Sándorra a Bálványok című drámai költeménnyel emlékezünk. Egylevegős, ismétléseken alapuló, impulzív képi világgal rendelkező darab, melyben a kinyilatkoztatás és a megszólítás kettőssége egészen sajátos, kivételesen erős beszédmódot eredményez.

Bálványok

istenség lakik
az áradásban
ő veti partra
a halakat
istenség lakik
az esők mögött
ő itatja meg
a madarakat
istenség lakik
a forró szélben
ő emészti el
a virágokat

ki az egy istent el nem bírja
annak ezer istene van

bálvány bálványkodik
fölöttem
uramat őt uralják
inaim húrjai
csontjaim csövei
üregeim hús-burka
koponyám boltozatja
remegő lágy részeim
halni gyáva tagjaim
add hogy örökké éljek
a haláltól ne féljek
öregedni se féljek
ha meghallgatsz dícsérlek
jöttömben és mentemben
keltemben és fektemben
életemben ha míg élek
halálomban ha míg halok

bálványaink
bennünk élnek
félelmeink fagyában
gyávaságaink derében
gondolataink hűvösén
bálványaink
belőlünk élnek
velőnkkel etetjük
vérünkkel itatjuk
gyöngeségünkkel erősítjük
lelkünkkel lelkesítjük
bálványainkat

arcukat méred arcodhoz
szemüket méred szemedhez
hallgatásukkal te hallgatsz
nézésükkel te nézel
közönyükkel te válaszolsz

a széttört istent összerakni
áhítatból
emberségből
lesz-e még gyülekezet

(Fotó: Csigó László)