Ritka pillanat az, amikor a visszaemlékezések szerint puritán, személyes érzéseiről nemigen beszélő szerkesztő benső világáról nyilatkozik, ráadásul írásban. A Jelenkor szerkesztőségi archívumában maradt fenn a lapot 1964-től haláláig, 1987 februárjáig főszerkesztőként jegyző Szederkényi Ervin írása, melynek rendeltetéséről címéből értesülünk: Pécsi Rádió 1971. Oda készült, s valószínűleg ott hangzott el az az esszé-szerű szöveg, melyben irodalmi és zenei vonzalmairól beszél. Nyolcvanéves lenne – erre az évfordulóra összeállítással emlékeztünk meg a lap áprilisi számában, melyben a saját maga által írókról, irodalmárokról készített fekete-fehér fotók, hozzá szóló levelek (Angyal Endre, Károlyi Amy, Lakatos István, Makay Ida, Nemes Nagy Ágnes, Oravecz Imre, Somlyó György, Tatay Sándor, Várkonyi Nándor és Weöres Sándor levelei), valamint e rádiós írás kaptak helyet.

A talán leginkább figyelemreméltó gondolatot Weöres Sándor költészete és személye kapcsán formálja meg, a „kicsinység-tudatról”: „A kicsinység-tudatnak semmi köze a kisebbségi érzéshez, még kevésbé a kicsinyességhez. A szerénységhez van köze, de vele sem azonos, sokkal tágabb érvényű. Nem viselkedésmód csupán, inkább a világszemlélet egyik eleme, önmagunk és környezetünk helyes érzékelése, olyan belső harmónia megalapozója, amely nem zárja ki, hanem magában foglalja a diszharmóniát, nem nyugalmas szemlélődés csupán, lehet hatalmas szenvedély is.

Félek az olyan emberektől, akikben egyáltalán nincs kicsinység-tudat vagy legalábbis idegenek számomra.”

Szederkényi Ervin 1934. április 20-án született. Az áprilisi lapszámban teljes terjedelmében olvasható szöveg részletét adjuk most közre. (Á. Z.)

*

„Ebben a műsorban irodalmi és zenei élményeimről szeretnék beszélni, s mindjárt az elején a legnagyobb zavarban lennék, ha megkérdeznék, a két művészet közül melyik is számomra a kedvesebb. Irodalomtanári és szerkesztői foglalkozásom hosszú évek óta az irodalomhoz köt, az egyetemen is az irodalomról tanultam, a zenéhez viszont alig értek többet, mint amennyit a középiskola nyújthatott a 40-es, 50-es évek fordulóján. Igaz, ez a középiskola nem volt rossz, máig büszke vagyok rá, hogy a dombóvári gimnáziumban végeztem, ahol olyan kiváló irodalomtanárom volt, mint Gömöry József, aki nemcsak a „tananyagra" és nem is csupán az irodalom szeretetére tanított bennünket, hanem iskolai színjátszó truppot is szervezett, a Csokonai Karnyónéjának és Moliére A fösvényének előadásai – ezekkel a darabokkal jártuk két évig Tolnát-Baranyát – a mai napig legszebb diákkori élményeim közé tartoznak.

A fösvényben Valére szerepét játsszám – ma már a napfénynél is világosabb számomra, hogy iszonyú tehetségtelenséggel. Különös módon, a tehetség kérdése, annak idején, a középiskolában fel sem vetődött; nem készültünk mi színművésznek, a tehetség jelenléte vagy hiánya nem serkentett, de gátlást sem okozott; igyekeztünk tisztességesen megtanulni a szöveget, s játszani saját homályos elgondolásaink és tanárunk szűkszavú utasításai szerint.

Az a boldog és jóhiszemű ártatlanság, naiv magabiztosság, amely nálunk a tehetséget helyettesítette, később sem tűnt el teljesen az életemből. Színházi előadásokat nézve, néhány hivatásos művészt látva, ma is belémborzong néha egy pillanatra: mily boldogok a naiv magabiztosak!

Húsz év után a személyes emlékekből alig maradt más, csak a remegő érzés, a hangulat és néhány mondattöredék, A fösvény első jelenete, amikor felgördül  a függöny, előttem ül a lány, a fojtott csendben reszkető térdnadrágomon fülsértő hangosan zizegnek – mit zizegnek: harsognak – a krepp-papír pántlikák, s nekem meg kell szólalnom: „Hogyan, édes Eliz, kegyed búnak adja magát, holott irántam való jóindulatáról írásban is biztosított?! Engem ez örömmel tölt el, kegyed pedig szomorkodik!...”

A zenével való ismerkedésem is dombóvári diákéveimhez fűződik. Az éneket Kodály-módszerrel, a Biciniákra alapozva tanultuk, a kezdeteknél tovább azonban a kevés óraszámban nem jutottunk. Tagja voltam viszont négy évig az iskola kórusának, melyet Péczely László tanár úr vezetett, s népdalfeldolgozások, madrigálok, kórusművek számolhatatlan előadásai mellett felejthetetlen Székelyfonó-bemutatók emlékét őrzöm, melyeket nemegyszer személyes megjelenésével tisztelt meg a Mester, Kodály Zoltán.

A muzsikával való mélyebb, meghatározó találkozásom ezen az alapon, de már egyetemi éveimben történt. A lázas, válogatás nélküli olvasási düh időszakát még gimnazista koromban éltem át, a szenvedélyes zene-hallgatás rohama azonban Szegedhez fűződik, egyrészt az akkor elterjedt mikrolemezek nyújtotta gép-zene, másrészt az élő opera-előadások és hangversenyek révén.

Ez az időszak is lassan már húsz éve a múlté, de mindannak, amit ma jelent számomra az irodalom és a muzsika, itt a gyökere. Ha egyikhez hivatásom kapcsol is, magamban elválaszthatatlan a kettő, még egyetemista koromban fogalmaztam meg egy napló-feljegyzésben a Mese, a Muzsika és a Játék hármas, de egyenrangú varázsát, egy nagyon pesszimista életszakaszomban, amikor arra is hajlamos voltam, hogy az életet összetévesztettem a művészettel, pontosabban, amikor a valóságból a művészethez menekültem. A Mese, a Muzsika és a Játék jelképesen minden volt számomra, élet és művészet együtt, mindaz, ami Weöres Sándor előbb elhangzott versének első feléből sugárzik. Az irodalomban és a zenében azt a harmóniát kerestem, amely átnyúlik a változó világ korlátain, azt a  feledtető, feloldó varázst, amely eltávolít a földtől.

Ma már a művészi élménytől elválaszthatatlannak érzem azt is, amit Weöres Sándor az Ajánlásban fogalmazott meg: „Fenség, a változókért ha tehetek szemernyit, segéld szamár-hátam, terhet cipelni”, ma úgy érzem, az élet értelme és célja a munkánkban van s abban, amit másokért tehetünk, s a művészi élményben a változó világon átnyúló, önmagunkon túllépő, a földtől eltávolító mozdulatot éppúgy megtalálhatom, mint azt, ami a földhöz és az emberekhez hozzákapcsol.

A mai műsorhoz az irodalomból egyetlen költőt, Weöres Sándort választottam kísérőül vagy inkább útikalauzul, tőle is olyan műveket, amelyek még címükben is zenei fogantatásúak. Hogy miért éppen Weöres Sándort választottam, nem szeretném, talán nem is tudnám tudós nyelven megindokolni. Hadd indokoljam csupán az olvasó személyes élménye alapján: szeretem Weöres Sándor költészetét, számomra nagyon sokat adott.

Ami leginkább megragadott benne s nem is csak költészetében, hanem személyében is – az utóbbi néhány évben többször is alkalmam nyílt, hogy találkozzam és beszélgessek vele – ami legjobban megragadott, azt úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy nagy költő és nagy ember kicsinység-tudata. A gondolat nem eredeti és nem is pontos. Költészetének egyik kiváló ismerője írt már erről a kicsiség-tudatról, azaz csak említette, számomra azonban az idők  folyamán központi gondolattá lépett elő, olyanféle kulcsproblémává, amely hozzásegített az emberekhez fűződő kapcsolataim és önmagam megértéséhez.

A kicsinység-tudatnak semmi köze a kisebbségi érzéshez, még kevésbé a kicsinyességhez. A szerénységhez van köze, de vele sem azonos, sokkal tágabb érvényű. Nem viselkedésmód csupán, inkább a világszemlélet egyik eleme, önmagunk és környezetünk helyes érzékelése, olyan belső harmónia megalapozója, amely nem zárja ki, hanem magában foglalja a diszharmóniát, nem nyugalmas szemlélődés csupán, lehet hatalmas szenvedély is.

Félek az olyan emberektől, akikben egyáltalán nincs kicsinység-tudat vagy legalábbis idegenek számomra. Az opera-irodalomból szeretnék idézni egy példát. Puccini Turandotját csodáltam, de sohasem érintette érzéseimet. Az opera igazi hősnőjének mindig a kis Liut éreztem, Turandot utolsó felvonásbeli hatalmas áriája inkább megdöbbentett, Liu korábbi szerény kis áriája azonban valahányszor hallgatom, újra és újra magával ragad s a legmélyebben érint. Kedves lemezeim közül ezt az áriát hallhatják most is Maria Callas előadásában.”

A teljes szöveget és Szederkényi Ervin további fotóit az archívumban tekinthetik meg. Az áprilisi lapszám június közepén kerül feltöltésre.