Pilinszky János írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

 

„Pilinszky János: ez a csillagkép maga volt a bűvölet”

                                                                                      (Tandori Dezső, Jelenkor, 2002/10.)

 

„Gyönge testalkata, meg-megújuló tüdőirritációi, no meg egyetemista mivolta miatt fölmentették a katonai szolgálat alól, fölmentették 1944-ig. Akkor, a háború végső stádiumában, mégis behívták és légoltalmi tüzérnek osztották be. Elképzelni őt aszketikus vékonyságával, amint ölében viszi a súlyos légelhárító-lövedéket az ágyúhoz, éjszakai légitámadáskor: már önmagában is meghökkentő kép; volt is jó néhány hátborzongató anekdotája tüzéri működéséről. De ami következett, rosszabb volt; őt is, mint a magyar hadsereg egy jó részét, alakulatával együtt kivitték Németországba. Ott, a német összeomlás lázálomszerű díszletei közt, ott találkozott a költő a haláltáborokkal, s ez a találkozás fundamentumként épült bele költészetébe.”

                                                                                      (Nemes Nagy Ágnes, Jelenkor, 1988/12.)

 

„Hugh Macpherson a Poetry Review-ban (…) jóval rövidebben írt Petriről, de talán érdemes idéznünk az ő befejező mondatát is: »Magyarország irracionálisan nagy arányban produkált nem csupán jó, de igazán kitűnő költőket – Radnótit, Weöres Sándort és talán mindenekfölött Pilinszkyt.«”

                                                                                      (Gömöri György, Jelenkor, 2004/11.)

 

„Pilinszky azok közé a költők közé tartozik, akiknél élet és mű között nagyszerű összhang van. Épp ezért nemcsak a művei fontosak számunkra, hanem minden, ami a világhoz való viszonyulásáról tanúskodik.”

                                                                                      (Jerzy Snopek, Jelenkor, 1988/4.)

 

„A versekben egyszerűen a halál, az élet eloszlásának nyugalmáról van szó, ami nem mond ellent a megváltás-hit­nek, sőt annak legkülönösebb, és legnehezebben elfogadható ismerete rejtőzik benne: minden jól van, ami van.”

                                                                                      (Schein Gábor, Jelenkor, 1996/4.)

 

„A Pilinszkyvel való barátság minden bizonnyal nagy iskola lehetett Rubin Szilárd számára. Pilinszky valószínűleg a művészeti modernizmus újabb ajtajait nyitotta ki előtte”

(Keresztesi József, Jelenkor, 2012/1.)

 

„1958-ban jelent meg a Harmadnapon című kötet, akkor én másodéves bölcsész voltam. Azt mondhatnám, hogy ez a vékony kötet teljességgel elnémított, bár egy kívülálló számára ez teljesen értelmetlen, hiszen még egyetlen sorom sem jelent meg. Önmagamhoz képest némított el ez a kötet, elolvasása után máskép gondoltam a versekre, az életre, az előttem álló jövőre. Az írás lehetősége megváltoztatta körülményeimet, átformálta a szüleimhez fűződő szoros kötődést, befolyásolt abban, ahogyan az elszakadni vágyás késztetésére házasságot kötöttem. Saját kezembe vettem a sorsom irányítását, már amennyire ezt az akkori időben nagyobb megalkuvások nélkül meg lehetetett tenni. Másrészt a versírás valóságos mámora fogott el. Nem voltak nagyratörő, túlzott reményeim a lehetőségeinkkel kapcsolatosan, de annál megvesztegethetetlenebbé váltam a magam megfogalmazásaival szemben. Nem hittem többé, Pilinszkyt olvasva, hogy helytelen a világos látásra való törekvés, azaz nem akartam többé elkendőzni, megszépíteni érzéseimet, a többiekről és a magamról alkotott képet.”

(Takács Zsuzsa, Jelenkor, 2004/1.)

 

"azt amikor pilinszky jános újvidéken / a tyirpanov (fogalmam sincs ki volt) munkásegyetemen / odajött hozzám és megköszönte hogy míg egészen közel / a mennyezethez az apokrifet mondta / (ahogyan csak babits mondta) / kapaszkodhatott a szakállamba"

(Tolnai Ottó, Jelenkor, 1994/9.)

 

„Pilinszky azt szokta mondani magáról, hogy költészetének szókincse azért roppant szűk, mert egy dadogó nagynénitől tanult meg beszélni. Ez persze legenda. Sokkal valószínűbb, hogy a gyermek Pilinszky tanította-tanítgatta beszélni a beszédhibás rokont. Pilinszky nyelve, szókincse nagyon is változatos, nyelvi eszközökben, képekben gazdag.”

(Tüskés Tibor, Jelenkor, 2002/5.)

 

„Naponta megyek végig a Mexikói úton. Nyolc évtizede járok a saját nyomaimban, amelyek nemcsak az én nyomaim, a históriáé is, azok a pilinszkys »ülések és kopások«.”

(Sándor Iván, Jelenkor, 2012/7-8.)

 

„A Magyar Akadémián vendégeskedő társaság nagyon különféle emberekből állt. Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Takáts Gyula, Ferenczy Béni, Weöres Sándor, Fülep Lajos, Lukács György, Kerényi Károly, a pályakezdő Klaniczay Tibor – ennek a társaságnak a sorsa a későbbiekben nagyon eltérő lesz: emigráció, szolid tudóskarrier, mellőzöttség és elhallgatás, börtönévek, meredeken emelkedő politikai pálya, majd félreállítás, hosszabb-rövidebb időre. Akkor közös volt bennük, hogy eltöltötte őket a háború utáni szabadság, az újrakezdés euforikus érzése. Az Itáliában, illetve Rómában látható műemlék- és műkincstömeg egyébként nem mindenkit érdekelt. Pilinszky János elsősorban a presszókat és a kávéházakat kereste fel”

(Havasréti József, Jelenkor, 2004/3.)

 

„Gondoljanak arra a mozdulatlan elkötelezettségre, ami sugárzik költészetéből. Nem tudom, mennyire ismerik ezt az irodalmat, mennyire nem. Pilinszkyé igenis a keresztény miszti­kusok, a szemlélődők magatartása”

(Keresztury Dezső, Jelenkor, 1981/5.)

 

„ritka intenzív személyessége tette az irodalmi élet mitikus alakjává, miután a keresztény hagyomány nyelvén kívánta megfogalmazni azt az egzisztenciális drámát, amely a modern ember kiszolgáltatottság-élményéből fakad”

(Wernitzer Julianna, Jelenkor, 2003/10.)

 

„Pilinszkyt a személyi kultusz éppen abban az időben tö­rölte, és éppen világszemléletére, katolicizmusára hivatkozva, a magyar költők sorából – és nem is kis időre, hanem csaknem egy teljes évtizedre –, amikor századunk álta­lános emberi botrányával és annak létezést kikezdő következményeivel szembenézett.”

(Lengyel Balázs, Jelenkor, 1981/5.)

 

„a magyar irodalom leggrandiózusabb költői megmentés-kísérlete (…) Pilinszky Jánosé. Pilinszkynél szinte teljességgel öniróniától mentes a költői áldozathozatal”

(Szűcs Teri, Jelenkor, 2010/12.)

 

„benne a vers valami önkívületfélében, lázas biológiai-fiziológiai állapotban indul és folytatódik. Írás közben dől el, hogy különféle vonzásoknak, kényszereknek, akár technikai helyzeteknek engedve, mivé alakul.”

(Lator László, Jelenkor, 2016/5.)

 

„Bizonyos, hogy századunk emberét és világtörténetét nem érthetjük meg jól, annak a szemléleti átmenetnek, válságnak az ismerete nélkül, amit Pilinszky költészete magasrendűen tük­röz”

(Futaky Hajna, Jelenkor, 1974/10.)

 

„Pilinszky pesszimisztikus leírásait mindig ennek az üdvösség­keresésnek a kudarca táplálja, hangsúlyozom: kudarca, nem pedig képtelensége.”

(Bodnár György, Jelenkor, 1981/5.)

 

„Egyszerűség, egyértelműség, egyetemesség: ezek a valóság nevei, amelynek »jelenléte« a művésztől alázatot követel, hogy a mű megírhassa önmagát. A »világ halála« Pilinszky ars poeticájában nem lidérces katasztrófa látomása, hanem mellékkörülmény, hisz az, amit ő valóságnak nevez, erősebb a pusztulásnál.

(Pályi András, Jelenkor, 1984/3.)

 

„A magány, a megkövült szorongás, a kozmikussá növelt hajléktalanság, egyszó­val: a negatív univerzum költője.”

(Béládi Miklós, Jelenkor, 1981/5.)

 

„Az Apokrif az ötvenes évek első felében keletkezett, és sokáig, évekig csak kéziratban keringett szűk körben. Néhány művész: Ferenczy Béni, Németh László, Weöres Sándor, Rónay György, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Kassák Lajos látta s értékelte benne az emberi egzisztencia 20. századi sorsának perzselő szuggesztivitással kifejezett látomását”

(Domokos Mátyás, Jelenkor, 1981/4.)

 

„Van a lírának is hegyi levegője. Ez árad Pilinszky minden sorából. Nem hinném, hogy vitatható volna: a mai európai költészet magas hegyvonulatába tartozik.”

(Rónay György, Jelenkor, 1964/2.)