„Pécs költőjének”, illetve a néhai Baranya Megyei Könyvtár névadójának pályája a Sorsunk és a Dunántúl mellett a Jelenkorral is összeforrt. Csorba Győző 1995-ös haláláig a folyóirat 1958-as indulásától kezdve az összes évfolyamban közölt szöveget, s előbb szerkesztője, majd főmunkatársa volt a lapnak. A költőt életében négy alkalommal – ötven, hatvan, hetven és hetvenöt éves korában – köszöntötte tematikus blokkal a Jelenkor, halála után pedig születésének nyolcvanadik, kilencvenedik és századik évfordulójáról is megemlékezett a folyóirat. A Csorba által írt és a műveiről szóló jelenkoros szövegek száma a kétszázhoz közelít.

A versek, a fordítások, a levelek, az értekezések és a számos alkalmi írás mellett a szerző több kiváló interjú alanya is volt. A, Kabdebó Lóránt, illetve Csuhai István kérdéseire adott válaszok vagy a – később Takáts József által is elemzett – Följegyzés című versről szóló beszélgetés Lator Lászlóval ugyanolyan izgalmasak, mint Hallama Erzsébet interjúja, melyben a második világháborús Pécs 1944–1945-ös fordulópontjáról beszél a költő. Az olaszországi tartózkodásról szóló Római följegyzésekről több szerző – így Boda Miklós és Havasréti József – is értekezett, verseiről pedig Rába Györgytől kezdve Németh G. Bélán keresztül Szigeti Csabán át Nagy Imréig számos kiváló szöveg született, ahogy műfordítási gyakorlatáról is (többek között Lator László és Schein Gábor tollából).

Lapunk főszerkesztője, Ágoston Zoltán Csorba Győző Damjanich utcai emléktáblájának 2013-as avatásakor a következőket mondta róla: „Sokan, akik – Bertók Lászlótól Csordás Gáboron át Parti Nagy Lajosig – mesterüknek tekintették, leírták, elmondták már, hogy Csorba Győző a mértéket jelentette. A minőség elvárását, számonkérését, s ebből következően e tekintetben szigort is” – az 1981. novemberi számban megjelent Kézlegyintésen jól látható a saját versszöveggel szembeni minőségi szigor. E verssel emlékezünk Csorba Győzőre, „Pécs költőjére” A város oldalában.

Kézlegyintés

Talán már nem is hónapokra
talán csak hetekre napokra
tán küszködik már semmi mással
pusztán a puszta pusztulással

ó ha az élet – mily keserves! –
csupán anyagcserére tervez
hosszú fájásra csöpp szünetre
sok „megállj”-ra kevés „mehet”-re

ó ha már négykézláb az ember
ha meggyalázva félelemmel
ha rosszabb sorban mint az állat
mert önnön csúfságára láthat:

a hullóba kapaszkodóknak
fölrántani iparkodóknak
mi marad vigaszként cserébe?
Egy kézlegyintés büszkesége

(Fotó: Kálmándy Ferenc)