Csajka Gábor Cyprian a közelmúlt magyar költészetének egyik fontos, ám kevésbé tárgyalt szerzője. Az úgynevezett „arctalan nemzedék” neoavantgárd költészetének vonzáskörzetében indult költő alapélménye Szentendre és a Vajda Lajos Stúdió, ez már az első jelenkoros versközlések egyikéből, a szentendrei festő barátoknak ajánlott Izolációból is látszik (1981/9). Ahogy Parti Nagy Lajos írja a Csajka életében megjelent egyetlen kötetről, a Tantráról szóló kritikájában (1986/1): „Csajka Gábor Cyprián számára Szentendre nemcsak a gyerekkor, a kamaszkor, nemcsak különbejáratú mitológia, életanyag, »fű«, hanem Vajda Lajos emléke és öröksége is, a Vajda Lajos stúdió is, a modem képzőművészet (…) Talán innen is van nyitottsága, különös érzékenysége a látványra, nyugtalan kísérletezőkedve, igénye a láttatás pontosságára s innen, hogy még a nagy formákban is fokozottan figyel a részletek megírtságára, kirajzoltságára, arra, hogy a szövedék konkrét, érzékletes szálakból, tapintható »bogokból« álljon össze.” A részletek vizualitása és a formabontó kedv egyaránt jelen van a klasszikus műfajban írott Elégikus szonettekben (1984/1), a laza rímekkel élő Tantrákban (1983/2), illetve az olyan radikálisabb formai kísérletben, mint a Kodály Zoltán emlékére írt H. J. huszártiszt visszrendelése című avantgárd szabadvers (1982/12). A Parti Nagy által leírt pontosság a költői invenció mellett Csajka nagyfokú reflexiós igényéből is ered. A szerző nyolc éven keresztül szerkesztette az Élet és Irodalom prózarovatát, és kiváló kritikákat írt többek között a Jelenkorba is például Török László Módosulások című fényképalbumáról (1984/11) vagy Balaskó Jenő neoavantgárd verses könyvéről, a Mini ciklonról (1986/7–8). A Balaskó-recenzió elején a következő olvasható: „A mulasztás az mulasztás, a mellőzés az mellőzés, a vakság az vakság. S aztán – ha mégis eljön az elégtétel, a megvalósulás ideje-helyzete – már csak közhelyes pirongatások, snájdig asztalcsapkodások, álhiggadt leltárba-kebelezések között választhatunk. Talán furcsa, de nem érzek üvölthetnéket amiatt, hogy Balaskó Jenő Mini ciklon című versgyűjteményének tizenöt-húsz éve, sőt, negyedszázada írott darabjai csak tavaly jelenhettek meg nyomtatásban.” Nehéz e mondatokat nem önértelmezésként olvasni. A mulasztás-megvalósulás kettőssége és a meg nem jelenés sztoikus tudomásulvétele szoros átfedést mutat azzal, amit Halmai Tamás írt 2009 májusában Csajka posztumusz kötetéről, a Hard-Kierről. „Mindenképpen figyelemre méltó jelenség, hogy a Csordás Gábor, Géczi János vagy Zalán Tibor nevével jelezhető nemzedék egy megbecsült tagja ne a megjelenés, hanem az önmegtartóztatás alkotói útját válassza.” Ha Tantrában olvasható, illetve a későbbi (1986/1; 1987/6) Wahlheim-versekre gondolunk, vagy az alábbi Miközben megyünk, gondolom című nagyszerű költeményre (1982/6), egyértelműen bánkódhatunk a költő önmegtartóztatása miatt.

Miközben megyünk, gondolom

mostmár a lehetetlen se szép: az elforduló
lányok arcéle, nyaka, az elkanyarodó utcák
hirtelen tényei, megérkezések ezüst horgonya
tányérok csöndje, a Sziget képzete
s az utolsó még épen maradt reflex

és kicsinységünk se szép már igazán:
eszmék ballonhéjú magvaként röpülni
végül lehullni egy fázós térdecskére
s újracsíráztatni a fogadalmakat

valami démoni erő védelmez minket
még halálunkban is, a mérgekben is
bár vigyázunk magunkra, mint fotógörlök
a hamvas combjaikra, és élünk, élünk
s közben arcunkká gyötrül egy arc

már a lehetetlen se szép ebben a
vánszorgó reformercsődületben; számban
egy lassú dal kicsi motorja, vele működ-
tetem magam; most csak halottakkal
vagy újszülöttekkel tudnék
beszélni

(Fotó: Vahl Ottó)