Simon Balázs tragikusan rövid életművében komoly szerepet játszott a Jelenkor. A költő első, Minerva baglyát faggatom mégis című 1992-es kötetét követően vált a folyóirat állandó szerzőjévé, 1993-tól egészen 2001-es halálig mindegyik kötetéből jelent meg szöveg a lapban. Nimród című 1994-es eposzának első szakasza („Énekek éneke”: A hús) az 1993. novemberi számban olvasható, a Jelenkor Kiadónál megjelent első könyvből, A mi lakománk – Lectisterniumból két alkalommal közölt (1995/6; 1996/4), a Makdír című verskötetből pedig az egész első ciklus – a Függőkeret – a Jelenkorban látott napvilágot (1996/1). A költő életében megjelent további két verses könyvnek, A terepnek, illetve a Például a galambnak is fontos darabjai olvashatók a lapban. Előbbiből az 1997/10-es és az 1998/4-es számokban összesen hét vers szerepel, utóbbi pedig végig kíséri az 1999-es évfolyamot: a márciusi, a nyári, illetve a decemberi lapszámokban 18 szöveg lelhető fel, így a Például a galambnak című kötet több mint egyharmadát a Jelenkorban közölte a szerző.

A folyóirat tehát kiemelt figyelmet szentelt Simon Balázs költészetének, és ez jól látható a fogadtatásból is. Az 1997. decemberi számba Harcos Bálint írt kritikát Kukuba néni címmel a Makdírról, négy évvel később (2001/12) pedig Bedecs László recenzálta a Például a galambot (sokatmondó, hogy a kritikus a Simon-könyvről szóló bírálatot választotta A példának oka című kötetének címéül). Az első Bródy-díjak kiosztásáról külön blokkban emlékezett meg a lap 1996 májusában. Az év legjobb első kötetének járó elismerést első alkalommal Szilasi László mellett Simon Balázs érdemelte ki. Takáts József előszavát követően Márton László laudálta a Minerva baglyát faggatom mégis című könyvet, majd Simon Balázs tett közzé rövid, másfél oldalas ars poeticát Önarcpoétika címmel, melyben – az első könyv mellett a Nimródról szólva – a mitikus gondolkodás elsőbbségét emelte ki.

Simon Balázsra az 1998. áprilisi számban olvasható versével, A hattyúmesterrel emlékezünk. Az egyetlen hosszú mondatból álló költeményben jól látszik a költő mítosz iránti vonzódása, ahogyan egyszerre tágas és zárt szövegvilágának szemantikai ereje is. A Bródy-díjhoz írt laudációjában Márton László a következőképp fogalmaz: „Simon Balázs arra tesz kísérletet, hogy a kortárs költészet mindenfajta hagyományt relativizáló, zárt kánonok utáni pozíciójából tegye átjárhatóvá és közvetlenül átélhetővé a költészet eredeti dilemmáját: megmaradni a jelentésrétegek köznyelvi keretei között, ugyanakkor közvetíteni a lélek, a képzelet szavakba nem foglalható mélyebb rétegei és a szavak önmagukon túl nem mutató, köznapi jelentése közt.” Márton László kiváló leírása a köznyelvi regiszter felmutatása, illetve a jelentéseken túli érzékelés összjátékáról nem csupán a Simon-líra elemi jellegzetességéről referál, hanem a vele kapcsolatos – sok esetben – értetlenségről is. A szerző halála után megjelent 2003-as posztumusz kötet (A halálgondola), illetve az idén napvilágot látott Összegyűjtött versek között kevés figyelem irányult Simon Balázs életművére, holott nagy szükség volna a reflexióra: a költő által megnyitott poétikai lehetőségek ugyanis a nagy költészetekre jellemző mélységeket rejtenek.

A hattyúmester

A ligetben, hol kuplék
Helyén, sör és perec, mint
Régi május elsején, valami
Ittragadt, most már örök, ahol
Forog vattacukor és ringlispíl,
Vigadjon lépvesszőn a nép, repítse
Luftballon-zeppelin el, lusta
Hattyú-fogat, ott kezdődött és fog
Még egy laza hurok, a hattyúmesteré,
Hiába nincs, csak ez a ház a liget
Közepén, egy régi udvarház, körül
Gazos sövény, a fára felfutó kócos
Lián, mint egy meddőhányó, a kertben
Rozsdás ócskavas, és még a pipitér,
Ahogy kitart a sok bódé, kioszk,
Gurítható áruskocsi között, mint egy
Magánybeszéd, amitől megremeg a békés
Kacsaúsztató, akár a földalattitól,
Egy millenáris hang, mindig a hattyúkról
Rikolt a gyerekek között, a fáradt fényben
Még kölyök-Lédák násztánca lejt, mindig
Ezt mondja, soha nem hiszem, esd szinte,
Menjek át Wünsch Róbert hídján, hisz nem
Ível semmin át, csak van, száz év magas
Vas és cement, már alig érthető, még szól
A hattyúdal, sír olykor, menjek át, miért?,
Csőrük tollukba fúrva úsznak el Zeusz
Fehér dublőrei, csak suttog, menjek át!,
Magánybeszéde, és még nem, nem mentem át
Soha.

(Fotó: Ligeti Edina)