Illyés Gyula és a Jelenkor kapcsolatáról sokat elmond, hogy a már jó ideje a magyar irodalom központi alakjának számító szerző 1961-es debütálása is a lapszám élén történt, az augusztusi számban olvasható versektől és műfordításoktól kezdve pedig folyamatosan jelen volt a Jelenkor hasábjain, egészen 1983-as haláláig. Ráadásul hetvenöt (1977/11), illetve nyolcvanéves (1982/11) korában is ünnepi blokkal köszöntötte őt a lap, halálát követően pedig Csorba Győző verssel, Béládi Miklós nekrológgal, Bálint Endre pedig rajzzal búcsúzott tőle 1983 májusában.

A Jelenkor az évfordulós köszöntések alkalmiságát fontos tartalmakkal töltötte fel. Az 1982. novemberi számban például a szerző monográfusai közül ketten is közöltek írást: a laphoz természetszerűen kötődő Tüskés Tibor, illetve Béládi Miklós, aki Illyés köteteinek jelenkoros kritikusaként is kitűnő munkát végzett (1974 áprilisában a Minden lehet című könyvről, 1978 októberében pedig a Különös testamentumról írt mérvadó kritikát). Az Illyés-recepció alapvető hivatkozási pontjai közül korábban Czine Mihály (1969/7), később az idei Illyés-monográfiát jegyző N. Horváth Béla (2020/11) tollából is fontos tanulmányok jelentek meg a lapban. A szerző költészetének továbbéléséről, s az ennek kapcsán felmerülő poétikai problémákról pedig Margócsy István közölt provokatív, ugyanakkor lényeglátó tanulmányt 2004 áprilisában.

Illyés Gyula jelenkoros szövegei színes műfaji skálán mozognak. Izgalmas esszék (Új úton a Balaton körül, 1963/7; A népek és a tudatuk, 1971/12), tartalmas beszámoló (Amerika, 1968/7), előjáték a Tiszták című darabhoz (1970/2), versről szóló interjú (Az Ígéret megszegése című költeményről a Versről versre-sorozatban Domokos Mátyással, 1979/6) és számos erős költemény (Egy világ vége, 1961/8; Nem volt elég, 1975/4–5; Pergamentbe kötve, 1983/12). A Jelenkor első évtizedei ráadásul Illyés Gyula költészetének úgynevezett Őszikék-korszakára esnek, tehát az öregséget tematizáló évekre, amikor – elsősorban a Minden lehet és a Különös testamentum című kötetekben – a versek formanyelve is megváltozik. Nem véletlen, hogy az időszak lírai termésének fontos darabjai kerültek a folyóirathoz. Ezek közé tartozik az alább olvasható költemény is, a Nem fogadtunk el… Az 1973/2-es számban megjelent vers a Minden lehet második ciklusának (Az idő lebírása) negyedik darabja, közvetlenül a kritika által sokat emlegetett Michelangelo-szonettek után és az Elfogadtuk című párverse előtt található. Benne jól megfigyelhetők Illyés hetvenes évekbeli lírájának újdonságai, melyeket Béládi Miklós fogalmaz meg: „A versek megteltek sejtető hivatkozásokkal, rejtett lélekállapotra utaló célzásokkal; s nemcsak a versek eszmejárása alakult ezáltal szövevényessé, hanem a nyelvi kifejezés, a mondatfűzés, a szó- és jelzőhasználat is összetettebb formákat öltött.” Egy megújulni képes nagy költészet erős darabjáról van szó, mely drámai jambusban indul, majd fellazítja azt, s a zárlatot adoniszi kolónra futtatja ki. Ösztönösen. 

Nem fogadtunk el…

Nem fogadtunk el semmi távozást,
a holtakét sem. Csak nem faggatództunk
kellő eréllyel. Nem követelődztünk
hogy egyszerre miért nem
tűntek föl a megszokott helyeken
a megszokott tekintetek; miért
nélkülük zajlottak le a viták,
a társas vacsorák vajon, a háborúk.
Csitítgatták a konok kérdezőket
sürgölődve friss perceikkel
csuklóinkon a bilincses órák:
csak azért megy az ősz, hogy visszatérjen,
mint akkor, meg akkor, meg akkor!
Nem így volt. Tudtuk: az az igazi idő,
mely fent csillagokat űz úgy, mint itt alant ez
avult lombot és arcot és zászlót és bankjegyet...
Attól kaptuk a figyelmeztetést
– az elővezetés terhe alattit –
hogy csomagolni, sorakozni, ott
azon az ajtón be, aztán ki és
végig a folyosón, ahol már
pofon is eshetik, a fordulóig
elfojtva azt a hátrarándulásra
nyilaló ösztönét a nyaknak:
jő-e segítség.

(Fotó: Jelenkor, 2018/10.)