A sorozat korábbi közléseiből kiderült, hogy a Pilinszky Jánostól származó, illetve a róla szóló jelenkoros közlések egy része az irodalom határterületeiről érkezik. A Kondor Béla 1960-as kiállítására írt nyitószöveg mellett például a költő első Jelenkor-beli írása is a képzőművészet területéről származik: az 1963/6-os számban Ferenczy Béni művészetéről jegyez ötbekezdéses ismertetőt Pilinszky. Hasonlóan művészetközi szöveg a Pilinszky100-sorozat utolsó előtti darabja, Melczer Tibornak az 1982-es nyári duplaszámba írt jegyzete is. A régi magyar irodalom kutatójaként, illetve Radnóti monográfusaként ismert értekező 1978. áprilisi jelenkoros debütálása is Pilinszky életművéhez köthető, Fülöp László kismonográfiáját recenzálta ekkor Melczer.

Az 1982-es közlés két Pilinszky-lemezről szól, mindkettő a Hungarotonnál látott napvilágot. A saját verseket tartalmazó, 2004-ben újra kiadott darab, a Pilinszky János verseit mondja 1979-ben, a költőelődök szövegeit tartalmazó Ők pedig 1981-ben jelent meg. Melczer jóval bővebben szól az első lemezről, ám nagy elragadtatással beszél arról is, ahogyan Poe, Kosztolányi vagy Babits verseit szavalja Pilinszky. A jegyzet két szakaszát ajánljuk a kedves olvasók figyelmébe: a költő hangjáról szóló passzusokat, illetve a zárlatban közvetített befogadói élményt. Mindkét részlet – ahogy a teljes szöveg is – erős érv amellett, hogy Pilinszky versmondását hallgassuk.

Pilinszky János hangját Hegyi Béla egy mutáló kamaszéhoz hasonlította. Akik hallgatták őt a rádióban Szilágyi Jánossal, Domokos Mátyással, utóbb Szigeti Istvánnal beszélgetni, avagy a tévékamerák előtt szólani, azok tudják, hogy ez a mutáló hang hol olyan tudott lenni megrendülésével, mint a világ bűneit is a sajátjaként megvalló gyónóé, hol mint a tudós értekezőé, de leggyakrabban mintha egy bizalmasan magyarázó jó barát hangmelegét hallhattuk volna.

A szavaló Pilinszky János hangjából is kitetszik mindez. Ám ama mutálás, (mondhatnók inkább: szívélyes megszólalás) nélkül. Mert szavalatkor mindig a vers diktál, az dönt. A költő márványtömbből kivésett, később helyenként többszíncsillogású, „öntött szavú”, ám mindig férfiasan szilárd formálású versei, s a mások művei.

[…]

A két lemez csodát tett a technika révén is. A tökéletes térhatású felvétel mindkét lemezen, (s kivált az első, egészen kivételes plaszticitásával), kiemeli az immár halott versmondó hangját a múzeális hangfelvételek megszokott síkjából, a térbe. A lemezek meghallgatása előtt féltem ettől a „szellemidézéstől”, úgy, mint a temetetlen holtakat illető, – legalábbis a Biblia és Antigoné óta ismert – megbotránkoztatástól. Ám ahogy ott szavalt szobám terében, s kristálytisztán ejtett hangjainak térbeli helyére akár rámutathattam volna egy „ott áll! ott beszél!” felkiáltással, – elmúlt a félelmem. És nőtt megilletődésem. Mert hagyhat-e költő, – túl az életmű, az ő „aere perennius” életműve bizonyos öröklétén –, ennél maradandóbb emléket maga után?