Tornai József bő négy évtizeden keresztül volt a Jelenkor szerzője. Az 1960. júniusi számban debütáló költő folyóiratbeli jelenléte először a hatvanas évek elején, majd a hatvanas–hetvenes évek fordulóján mondható intenzívnek, a hetvenes évek végétől a kétezres évek elejéig pedig állandó szerzőjévé vált a lapnak. A közlések közt két kivétellel kizárólag verseket találunk: az 1962/5-ös számban a Levél az örökös látomásról című jegyzet, az 1964/2-es számban Hans Magnus Enzensberger Itthon beszélek című hosszúversének fordítása olvasható.

Tornai költészete metafizikai indíttatású, legyen szó akár a Fejem alatt telihold című kötet elmúlás-témájáról, akár az egész életművön nyomon követhető Nap-mítoszról. A metafizikai irányultság egyaránt látható az hommage-versekben (így az 1971/12-es számban megjelent Illyésben vagy az 1983-as nyári duplaszámban olvasható Weöres-kőben), az öregedést tematizáló költeményekben (lásd Az öregség ablakábant 1978 márciusából vagy Az öregség fészke című verset 1988 novemberéből), az önmegszólító szövegekben is (melynek legerősebb példája a 2002/5-ös számban megjelent Glóriásan című költemény), illetve a 2001 októberében közölt prózaversekben is.

Tornai Józsefre első jelenkoros versével emlékezünk. A Talán a kő egyaránt mutatja a Szabó Lőrinc hatása alatt indult pálya hagyománytudatát és a költői életmű metafizikai alaptermészetét.

Talán a kő is

Talán a kő is fölrepülne tőled,
ha csak egy újjal megérintenéd.
Nem sírok már és nem keresem többet
a halál sakál-szagú istenét,
hogy a pillangókért könyörögjek,
mert nem hal meg az ég.

Este is jöhet, tél is, és hegyükkel
fölnyársálhatnak csillagok,
te rámborulsz és sose, sose tűnsz el,
hisz hűek, akik boldogtalanok:
üvöltő tenger játszik a fejünkkel,
de a mi szívünk jobban háborog,

reménynél s ábrándozásoknál
is jobban. Egyik sem volt elég.
Csak a zene, hogy hallgattuk a zsoltár
hangjánál is szentségesebb zenét,
s néha úgy magadhoz szorítottál,
hogy kivirágzott mellemben a rét.

Imádlak, mondtam már? imádlak,
mint akinek nincs más istene,
csak ez a csalás, ez a látszat,
amit emberségnek kellene
hívni, s életnek, világnak
és szépen megelégedni vele.

Kimondhatatlan megrendültség
tudnom, hogy te vagy és nem a világ.
A többit, mit tudom én, döntsék
el szikár filozófiák:
neked, mint nekem, csak az a szerencséd,
hogy nem sétálgatsz itt tovább

egyetlen perccel sem a lángnál:
zöld szemeidből úgy lobog,
mintha nagy fáklyaként járnál
gondolataim közt, mikor rád gondolok,
s majd sírjainkból nő egy szarkalábszál
virít, virít, de nem szülhet magot.

(Fotó: Csigó László)