„Nehéz sorsszerűbb találkozást elképzelni, mint kettőjüké” – írja Csordás Gábor a Tadeusz Różewicznek címzett Pilinszky-levél közreadásakor a Jelenkor 1990/9-es számában, majd a következőképp folytatja: „Pilinszky egy helyen »Auschwitz utáni« költőként említi Różewiczet – mindketten azok voltak. Közös a csend határán járó szűkszavúság, a tetszés-tűnés héját átütő szikárság költészetükben, a »személyesről« lemondó aszkézis – még ha a következő mozdulatuk másfelé lendül is: a diafánia, illetve egy illúziótlan, pogány humanizmus felé.” Az 1976. március 17-én kelt levél intim életrajzi vonatkozásai összefonódnak a színházi érdeklődéssel, a – Csordás Gábor lábjegyzete alapján feltehetően – Różewicz versére utaló zárlat pedig a jegyzetben jelzett költői sorsközösséget igazolja.

                                                                                       (Légipostai boríték, a bélyegzőn: Velem, 1976. márc. 17.)

Kedves Tadeus!

Életemnek egy tragikus korszaka után írok Neked. Nővérem megölte magát, már öt éve súlyos depresszióban élt. Az eset után idegösszeroppanással én is kórházba kerültem. Ott váratlanul felkeresett Lisowski.[1] Ez nagyon meghatott. Ősszel ismét el kell mennem Lengyelországba. Most még nagyon gyenge vagyok. Vidéken élek. De tudok róla, hogy „Kartoték”-odat játsszák Budapesten. Kár, hogy nem lehetek ott.

Én is írtam négy kis darabot. Egy lengyel nő, Hanna Kuzniarska (Kerényi Gráciával) lefordította ezeket a kis szúrópróbákat. Tudod, ezekben egész egyszerűen gyermekkorom naplementéinek állítottam emléket. A nővéremmel egy nagy kolostorban éltem, ahol az apácák egy „fogházat” (nem találom a megfelelő szót) tartottak fenn fiatal prostituáltaknak és csavargólányoknak. Mindez „szerelmetes” együttessé vált: a primitív apácák, a szép prostituáltak és én meg a nővérem. Gyermekkorom naplementéinek ugyanezt a szomorúságát később a színházban éltem át újra. A harmadik (és utolsó felvonás) számomra mindig csaknem elviselhetetlenül szomorú volt. Első „darabomban” – „Gyerekek és katonák” – le akartam győzni ezt a szomorúságot, és a darab a végén nem ér véget, hanem újra elkezdődik, késő éjszaka, részeg katonák és gyerekek között, akik nem tudnak elaludni. Más értelemben a háború és az idill közötti örök összefüggésről is akartam írni itt. Mind a négy darab nagyon gyors és nagyon lassú. Kidolgozott vázlatok ezek, előrehaladásukban gyorsak, gyermeki-egyszerű nyelvükben pedig nagyon lassúak.

Tudom, hogy nem nagy dolgok ezek, de tartalmaznak valamit gyermekkorom teréből. Talán mondhatom így: valami dimenziók nélküli végtelen térből. Hadd kérjelek meg: olvasd el ezeket a „darabokat”, és írj valamit róluk. Nagyon hálás lennék! Megadom neked a műfordítónő címét: (– –)

Később – ezeket a darabokat négy évvel ezelőtt, egy hét alatt írtam. Tehát később, most és tavaly olvastam Genet Balkonját és most Gombrowicznak egy darabját, amelyben a fiú szenvedve [?] detronizálja az apját etc. Érdekes módon néhány hasonló elemet én is használtam, bár csak vázlat-szerűen. – Azonban – látni fogod – nagy a különbség. Genet és Gombrowicz igazi darabokat írtak, és ezeket az elemeket teljesen kihasználták. Ha a darabjaimban van valami szép: az a naivitásuk, ahogy minden egyszerűen csak érintődik és érintetlen marad. –

Ölellek, a te (párizsi és belgrádi!) Jánosod. Ha írsz, a budapesti címemre írj, utánam küldik a leveleimet.

                                                                                                         (Különálló kockás noteszlapon, dátum nélkül:)

A háború utáni irodalomban számomra Te mondtad ki a legmélyebb igazságot, részvétet és valóságot.

Feledj el[2]
barátod.