Vas István 1964 márciusában közölt először a Jelenkorban, A szédülés című költeménye nyitotta a lapszámot. Ezt követően 3-4 évente jelentkezett versekkel. Az 1968/10-es számban Rónay László nagy ívű Vas-tanulmánya előtt olvasható Az éjszaka kertje, az 1972. szeptemberi számban a Hát nem furcsa? című vers előzi meg Bertha Bulcsu interjúját, majd 1976-ban találkozunk szépirodalmi közléssel (az áprilisi szám az Eljönnek ők című kiváló költeménnyel indul). A hetvenes–nyolcvanas évek fordulójáig tehát eseti jelleggel olvasható Vas István-szöveg a Jelenkor hasábjain, azzal együtt, hogy a folyóirat a hetvenes években komoly figyelmet szentelt a szerzőnek: 1976-ban előbb Pomogáts Béla írt Az ismeretlen istenről, majd Dévényi Iván recenzálta Fenyő István Vas-monográfiáját, 1977-ben pedig szintén Pomogáts Béla tett közzé izgalmas eszmefuttatást az Itt voltam című verseskötetről.

A nyolcvanas évek fordulóján egyértelműen intenzívebbé válik Vas István jelenléte a lapban. 1979–1985 között kilenc alkalommal közöl verset, például a rendkívül erős Hány napja lehet? című költeményt (1979/11) vagy az alább olvasható, sok szempontból izgalmas Badacsonyi bazaltokat (1985/4). Erre az időszakra esik továbbá három, Lator Lászlóval folytatott beszélgetés is. Az első Az erőltetett menetről szól (1979/3), a második Vas István Mindig előre című verséről (1979/12), a harmadik ismét Radnóti költészetéről (1984/5). Ekkortájt közölte Vas István rövid, ám irodalomtörténeti szempontból annál fontosabb szövegét, A Nyugat költői című antológiához írt utószót (1983/12), és szintén a nyolcvanas évek második felére esik az utolsó jelenkoros megjelenés, Kabdebó Lóránt tartalmas Vas-interjúja az olaszországi élményekről, illetve a római versekről.

A költő 1991-es halálát követően kevesebb szöveget találunk az életműről, közülük Vári György tanulmányát kell kiemelni Vas emlékiratairól a 2001-es nyári duplaszámból. Általában igaz, hogy értekezői szinten kisebb figyelem irányul Vas Istvánra annál, mint amit irodalomtörténeti jelentőségénél fogva érdemelne, legyen szó esszé- és kritikaírói tevékenységéről, műfordításairól vagy épp költészetéről.

Vas Istvánra az 1985-ben közölt, ám 1953-ban keletkezett Badacsonyi bazaltokkal emlékezünk, mely egyrészt fontos adalékul szolgál a Rákosi-korszak költészetének árnyalásához, másrészt kiválóan mutatja Vas lírai életművének erejét, és azt is, hogy az ötvenes évek második, illetve a hatvanas évek első felében írt nagyverseket milyen elemi erővel bíró poétikai megoldások előzték meg.

Badacsonyi bazaltok

Ez az ég felé meredő,
Ez a gigászi csupa-kő
Ez az összepréselt rétegek
Kohéziójából keletkezett
Látszólag csupa repedés.
De bonthatatlan megkövülés
Mi lehetne más,
Mint őskori lángolás.
Mint a föld ifjúkorában kitört
Tűzhányók mondanivalója,
A bömbölve, lobogva
Feltornyosuló lángzivatar
Maradéka, a lávatalaj,
Seregnyi megkövesedett,
Özönvíz-előtti szörnyeteg,
Állnak most ég felé meredőn
A koporsóidomú hegytetőn,
Éjfélkor, ha a hold ragyog,
Babonás bálványalakok,
Hegymagas azték istenek.
Véráldozatra éhesek.
Várnak egy új szörny-eseményt,
Mintha lépnének is felénk,
Ősláz-szülte alakzatok.
Van köztük, aki fintorog,
Vad fintor ez, kolosszusi,
Éjfélkor, ha a hold süti.

Félsz, mikor a hold idesüt?
Gondold meg, letelik idejük.
Mig élhetnek, örüljenek.
Lehordják lassan a hegyet.
Hallod? a csákány, a robbanás.
Fogy a megkövült, őskori láz.
Nézd, kékesszürke görgeteg.
Fejtik a fáradt emberek.
Húzzák csillékben napra-nap
Apatikus bányalovak.
Igen, ez még a múltidő itt.
Hiszen így is kifizetődik.

Nem látszik másban az új világ,
Csak mikor a hangszóró kiált,
Hogy mennyit teljesít a bányász,
És százalék és felajánlás.
Elkezdte a kapitalizmus,
Folytatja a szocializmus,
Viszik a bazaltot útnak, aszfaltnak,
Amin az emberek gyalogolnak.
Azazhogy dehogy is nekik.
Jó utat csak a gépkocsik
És ágyúk, tankok, seregek
Használatára építenek.
No, előre csákány, dinamit,
Minden ipar előre, míg
Legyőzitek a féktelent
S eltünnek kint és idebent
Az élő és megkövült ős-tüzek –
De megmarad az őrület.

UTÓIRAT
Most hallom – no, mit akartok?
Nem bányásszák ezután a bazaltot.
Hát van még remény? Lehet-e,
Hogy a fejlődés menete
Valaminek is megkegyelmez?
És az, amit magamba rejtek,
Miért nem lehet
Szintén „védett terület”?

 

(Fotó: Csigó László)