Térey János 1992-től egészen 2019-es haláláig meghatározó szerzője volt a Jelenkornak. E szűk három évtized minden évfolyamában találunk tőle szöveget. A költő 1992 novemberében két kiemelkedő verssel debütált: a Családi ügy és a Felmutatom a gyászt egyaránt a második kötetet, A természetes arroganciát záró Hedvig hagyományai című ciklus része (utóbbi egyben a könyv záródarabja is). Komoly költemények olvashatók továbbá A valóságos Varsóból (például az Üdvözölni a rendet és a Borbála-nap 1994 májusából), a Drezda, februárban című kötetből (Értekezés a mezők harmatáról – 1999/7-8), az Ultrából (A Fekete Berta – 2005/4) és a Mollból is (Nevelődés – 2011/5). A nagyobb formák folyóiratbeli megjelenései szintén emlékezetesek, legyen szó a verses regényekről (a Paulusról vagy a Protokollról), A Nibelung-lakópark drámai költeményéről vagy a tisztán prózai munkákról, a Termann hagyományaiban olvasható Próbaútról vagy a Káli holtak, a A Legkisebb Jégkorszak, illetve a Boldogh-ház, Kétmalom utca regényrészleteiről.

Szintén izgalmas olvasmányok a szépírói életművet árnyaló jelenkoros közlések: az 1997-es JAK Tanulmányi Napokra írt Házunk tája az irodalmi belterjesség jelentéseit járja körül (1998/2), a Nemes Nagy Ágnes költészetéről szóló vitaindító esszé a nemiség, az értelmiségi attitűd, a hit, illetve a lírai nyelv sterilitásának szempontjait teszi mérlegre az életműben (2012/3), a 2018. júniusi szám nyitószövegében, a 47, mint Ványában pedig a POSzT egyik válogatójaként a megelőző színházi évadról nyújt körültekintő látleletet a szerző. A folyóiratban közölt műfordítások, az Egy dália és az Óhaj című Verlaine-versek (2013/4), továbbá a Karsai Györggyel közösen jegyzett Médeia (2019/1) szintén komoly adalékai Térey szépírói tevékenységének, ahogy a Ménes Gáborral folytatott beszélgetés is (2010/1).

A Jelenkor Térey-recepciója kapcsán már az értekezők névsora is sokatmondó: a recenzensek közt Angyalosi Gergelyt, Györffy Miklóst, Kálmán C. Györgyöt és Keresztesi Józsefet is megtaláljuk, de született hosszabb lélegzetű tanulmány is Térey költészetéről – 1995-ben Bazsányi Sándor, majd szűk húsz évvel később Szilvay Máté tollából.

„Térey János párját ritkítóan nagy nyelvi erejű, kivételes formateremtő képességgel megáldott, eredeti költő volt” – lapunk főszerkesztője, Ágoston Zoltán fogalmaz így a költőről szóló nekrológjában, akire a 2004. februári számban közölt Öröm című versével emlékezünk. A költeményben nemcsak a nyelvi invenció, a kivételes formakultúra és az eredetiség látszik kitűnően, hanem az intellektuális szövegszervezést az érzéki líraisággal természetesen összekapcsoló költői erudíció is, mely nincs híján az iróniának sem.

Öröm

Gőzben puhulni karácsony havában
Olyan, mint elpihenni rózsaágyban,
Belélegezve azt az illatot,
Mely ölni tud, ha ködbe ringatott:
Nyújtózol, és a gondolat diderget;
Gerinceden végigfut egy hideg csepp,
Akár az ujj a párát gyöngyöző
Ajtón, s izzít a mélyből feltörő
Gyönyör. Kilépsz, pezsgő habú medence
Öblébe ülsz be, árnyéklét kegyence...
Úgy nézel, mintha már a túlra át,
A térre: kint féltékeny pusztaság,
Pelyhet szikráztat egy féklámpa fénye,
S az uszoda – a kirakatba téve –
Közönségének játssza műsorát...
Te elpirulsz, de indulsz is tovább,
S míg készülődik a komoly karácsony,
Még egyszer elheversz a rózsaágyon,
Csak aztán úszod ajándék köröd.
Szeretve vagy minden mérték fölött.

(Fotó: Valuska Gábor)