Kalász Márton 1960-tól az ezredfordulóig közölt rendszeresen a Jelenkorban. A jó negyven évnyi szöveganyag túlnyomó részben verseket tartalmaz, mellettük két prózai szöveg olvasható a hetvenes évekből (a Torokban című elbeszélés az 1970-es évfolyam júniusi számából, illetve a Lakodalmak című önéletrajzi írás 1975 decemberéből), továbbá az 1983–1985 között folytatásokban közzétett, szintén önéletrajzi ihletésű regény, a Téli bárány, melyet Balassa Péter recenzált 1987 februárjában. A biografikus alkotások közé tartozik továbbá a Dunántúlról szóló visszaemlékezés az 1997/6-os számból, ezen felül a hatvanas években két alkalommal (1963/11; 1966/4) az osztrák költészet magyar tolmácsolójaként is megjelent a szerző.  

Kalász Márton versesköteteiről sok izgalmas szöveg született a lapban, többek között Csűrös Miklós (1976/7-8), Tüskés Tibor (1978/10), Nagy Imre (1984/4), Marno János (1987/11) és Fogarassy Miklós (1990/6) tollából. Kelemen Lajos, illetve Bartusz-Dobosi László jóvoltából két monográfia is rendelkezésre áll, utóbbi kötetet Nagy Imre recenzálta a 2018-as nyári duplaszámban, előbbi szerzője pedig 1981 februárjában közölt termékeny értelmezési szempontokat felkínáló esszét Kalász költészetéről. Az ízig-vérig szépíró Kalász viszont – a legtöbb pályatársától eltérően – szoros értelemben vett értekező szöveggel csak egy alkalommal jelentkezett a lapban. A Csorba Győző Kodály című verséről szóló tanulmánnyal azonos számban (1976/11) olvasható Kalász Márton első olyan verse, melyet Csorba Győzőnek is ajánlott; ezt egyébként további két hasonló költemény követte az 1986/11-es, illetve az 1991/11-es számokban. A kortársai közül továbbá Bárdosi Németh Jánosról írt miniesszét (2002/5), Tüskés Tiborról pedig nekrológot (2009/12).

„A költészetet csak az mentheti meg, ha szakmailag pontos, ha koncentrikus […] Az ember ma pontossági rendszerben éli le az életét, így a művészetben sem fogadja el az esetlegességet” – mondta Kalász Márton Bertha Bulcsunak 1969 májusában. A lapunk hasábjain megjelent versekben is érzékelhető a pontosság, illetve a világ változékonyságára való reagálás igénye, legyen szó akár az első jelenkoros költeményről, a lengyel ellenálló sírjára írt Pusztulásról (1960/3), a Két kis kép, ugyanarról című négysorosoról (1975/1) vagy a havazás és a vasútállomás merész asszociációs párját működtető Utazásról (1983/2). A jelenidejűség mellett viszont Kalász Márton költészetét alapjaiban határozza meg az emlékezés aktusa is, melyhez a legemlékezetesebb jelenkoros darabok is tartoznak. A Hajnal Anna halálára írt, Az alvilág hattyúi közt című versben (1977/12) a jelen idejű, élő beszédmód és a műfajból adódó emlékező jelleg hasonló feszültségbe kerül, mint a fekete-fehér motívumpár, illetve az „ének” és a „sajdulás” kettőssége, és ezt tetézik az áthajlások, továbbá a prozódia dinamikus – egyben diszkomfortos hatást keltő – kezelése. Erős költői teljesítmény.

Az alvilág hattyúi közt 

Hajnal Anna halálára

Fehér hattyúszárny volt a páros
kapu fekete hattyúszárny
amit becsukott most utánad
s betett előttünk Anna a halál

S fehér hattyúfényben futottál
onnan lejjebb sötétben-e
a halál fénye Anna míg bejárjuk
gondolom mindig fekete

S fehér hattyúképben ki áll ott
feketében ki költi fel
fuvolaszavával Anna a holtat
nap-Áriel éj-Áriel

Ki költi fel már látva lásson
fehér hattyú mire jutott
fekete hattyúként ködös folyón át
miféle partra juthatott

S ki mondja végleg hattyúsorsát
fehéren hordja feketén
a hattyúcsapat koszorú-sötéten
gubbaszt s elámul aztán énekén

Most fehér s fekete énekre érik
hiszen csak hattyúéneke lehet
fülel a fölvilág míg hideg alvilági
homályra sajdul Anna éneked

(Fotó: Belicza László)