Kálnoky László először 1977-ben közölt a Jelenkor hasábjain, ezt követően egészen 1985-ös haláláig évente két alkalommal hozott tőle verseket a lap, az 1984-es évfolyamot leszámítva. A 1984/6-os szám viszont egész blokkot szentelt a költészetének Pomogáts Béla és Csűrös Miklós tanulmányaival, továbbá a Kifakadás és a Tengerbe dobott zongorák című költeményekkel. Csűrös Miklós közlése a későbbi 1988-as Kálnoky-monográfia, a Pokoljárás és bohóctréfa részlete, melyből az 1986-os évfolyamban két további szakasz is olvasható (a februári, majd az októberi számban).

A költő utolsó jelenkoros költeménye, a Hívatlan látogatók megjelenésének hónapjában hunyt el, majd három hónappal később, az októberi számban fontos pályatársak emlékeztek meg róla: Csorba Győző és Takáts Gyula verssel, Lator László nekrológgal, Domokos Mátyás pedig esszével. A Hívatlan látogatókat viszont számos izgalmas publikáció előzte meg: például a Kerülőutakon analógiás szerkezetekkel dolgozó érzéki költeménye (1978/6), a Hamlet elkallódott monológjáról szóló beszélgetés a költővel és Lator Lászlóval a Versről versre sorozat részeként (1980/3), Az ítéletnap főpróbájának profetikus beszédmódot alkalmazó verse (1981/7) vagy a Weöres Sándor 70. születésnapjára írt rímes disztichon, mely alatt Szántó Piroska rajza szerepel (1983/6). A kiemelt szövegek jól mutatják, hogy milyen egyenletesen magas színvonalat képvisel e líra, nem véletlenül írta Rónay László a Letépett álarcok című kötet kapcsán (egyben az első, Kálnokyról szóló jelenkoros kritikában) 1972 decemberében, hogy „szüntelen megújuló s mind magasabbra emelkedő költészet[ről]” van szó. A Rónay által említett megújulás a versekben megjelenő beszélők változékonyságából ered, ami nem független a Kálnoky-líra melankolikus alapállapotától sem, erről Demény Péter értekezik a 2008/4-es Jelenkorban: „a Kálnoky-alakmások […] rengeteg helyre eljutnak, de mintha mindegyik olyan lenne, ahonnan nehéz kikerülni. Az ember nem a látogatás kalandos örömét viszi magával, hanem valami különös melankóliát, amelyet nem tud lerázni soha többé.” Az alábbi vers, A mutatvány, a szerző első jelenkoros közlései közt olvasható, és nem csupán a melankóliába bújtatott szorongást közvetíti, hanem a költői világ verstani és képi értelemben vett artisztikusságát is jól mutatja. Pontos lenyomata az egyik legfontosabb költészetnek a Nyugat harmadik nemzedékéből.   

A mutatvány

Meghajlok, pedig úgyse lát
e pillanatban eleven lény.
Szorítom sorsom fonalát,
talpam alatt képzelt emelvény.

Szememben bámész öntudat.
Bódult vagyok és elfogódott.
Fák fordítják el arcukat,
mikor meggyújtom a kanócot.

Halk robbanás… Holthalovány
szeme bámul az ablakoknak,
míg fenn az égen koponyám
csontszilánkjai felragyognak.

 

(Fotó: Litera.hu)