Zalán Tibor erős debüttel indított a Jelenkorban 1982-ben: Nagy Pállal és a nemrég elhunyt Bujdosó Alpárral készített beszélgetése nem csupán a Magyar Műhely történetének, hanem általában véve a magyar neoavantgárd irodalomnak is fontos dokumentuma (ugyanilyen szempontból informatív az egyetlen jelenkoros értekező szöveg is, a pályatárs, Géczi János könyvéről szóló 1995-ös kritika). Az 1984-es évfolyamtól kezdve szépíróként is szerzői közt tudhatja a folyóirat a költőt: a [Nyugodj meg a múzsák is itt lesznek időre keresztbe tett lábbal ülnek…] című költemény megjelenése óta Zalán Tibor számos kiváló versét közölte a Jelenkor. A neoavantgárd stílusjegyeinek megfelelően a műnemi kísérletezés epikus darabokat is eredményezett: előbb 1993 júniusában, majd pontosan egy évvel később (1994/6) Papírváros címmel adott közre regényrészleteket a szerző. A kilencvenes évekbeli darabok egyik kuriózuma a 2019-es évfolyamban olvasható folytatás: a januári szám elején a „rettenet” fogalmát szétíró, Papírváros-szilánkok című nagy ívű lírai monológ áll, a novemberi számban pedig a „lassúdad regényként” jegyzett szövegfolyam újabb részlete olvasható.

A Zalán Tibor-kötetekről szóló jelenkoros kritikák (többek között Dérczy Péter és M. Nagy Miklós írásai) mellett Szigeti Csaba két tanulmánya foglalkozik elmélyülten az életművel. A 2007. januári számban olvasható dolgozat a dünnyögés, félhangokra, a 2014 decemberében napvilágot látott szöveg pedig a Holdfénytől megvakult kutya című kötetek forma- és eszmetörténeti analízisét végzi el. Előbbi állításai a kétsoros magyar versminimumról szépen látszanak a 2005/12-es számban található versekből.

Zalán Tibort jelenkoros költői debütálásával köszöntjük. A korábban említett, 1984 márciusában megjelent szabadvers erős asszociációval és a központozásból, illetve a sortörésekből adódó jelentésteremtő erejével igazi neoavantgárd költemény. A múzsákkal történő érintkezés buja érzékisége és a nyomornegyedekbe érő megemelt retorika előbb ünnepi, majd tragikus színben ábrázolja a költészetet. Formabontó múzsák, formabontó szöveg, Zalán Tibor költészetének hiteles, erős darabja.  

[Nyugodj meg a múzsák is itt lesznek időre keresztbe tett lábbal ülnek…]

nyugodj meg a múzsák is itt lesznek időre keresztbe tett
lábbal ülnek majd a barna heverőkön s rosszkedvűen
hallgatják a róluk szóló szomorú verseket
itt lesznek ne félj. homlokuk ezüstpántja kifosztja
reménykedő pillantásodat: ölük végtelen jégmezőkre
nyílik. illatos kezüket reszkető combodon nyugtatják és
manöken-tekintetükben távoli földrészek párája dereng
boldog leszel itt a múzsák panoptikumában: meglátod:
mert eljönnek időre és ők jönnek majd el. hátukon idegen hímek
babrálását hozzák hozzád mellük szabad ringásában
századok költőszorongásait. hallgatják szomorúan a róluk szóló
rosszkedvű verseket, combjuk akaratod elől a semmibe
nyílik ezüstös kezüket a melleden altatják el ilyenkor
nyugodj meg közöttük álmodni fogsz. végre
iránya lesz a simogatásodnak megint hallod amikor beláthatatlan
virágoskertek mélyén a sovány unicornis elsírja magát
érted, mellükért nyúlsz és márványba vermeled a kezed mellükre
hajolsz s koponyád játszóterein mindörökre bealkonyodik. ülsz
közöttük nyáladban évezredek sóvárgása érik hallgatod ahogy
elhazudják fejed fölül a galaktikákat fejed alól kihazudják
a keserű földet, mexikói hotelszobákban szeretkezel velük
a végtelenített boleróra. gyönyörödben nyomornedegyek
szomjúsága ragyog. ők már keresztbe tett lábbal ülnek megint
a barna heverőkön szemben veled és sírnak

(Fotó: Stekovics Gáspár)