Baka István viszonylag későn, 1989 márciusában közölt először a Jelenkorban, ám előtte több kritikát is hozott a lap a köteteiről: első könyvét, a Magdolna-záport Kerék Imre, a másodikat (Tűzbe vetett evangélium) Szigeti Lajos Sándor, a harmadik kötetét, a Döblinget pedig N. Horváth Béla méltatta. A kritikai figyelem természetesen azokban az években is fennmaradt, amikor Baka a Jelenkor szerzőjévé vált: az 1991/6-os számban Lator László és Varga Lajos Márton beszélgetett az Égtájak célkeresztjén című gyűjteményes kiadványról, 1993 márciusában a Változatok egy gyerekversre című Baka-költemény mellett újfent N. Horváth Béla méltatása olvasható a Farkasok órájáról, a Sztyepan Pehotnij testamentumát Budai Katalin recenzálta (1993/3), a költő életében megjelent utolsó kötetéről (November angyalához) pedig Füzi László írt az 1995-ös évfolyam utolsó számában. A kritikák mellett nagyobb lélegzetű szövegekkel is találkozunk a Jelenkorban. Schein Gábor tanulmánya a Sztyepan Pehotnij-ciklusról, illetve Borsodi L. László értekezése a Philoktétész-ciklusról egyaránt fontos támpontjai a Baka-szakirodalomnak, Tolnai Ottónak a költőre emlékező verse az 1995/11-es számból pedig a folyóirat Baka-emlékezetének nyitányaként értelmezhető. A reflexiók mellett persze legalább olyan fontosak a versek: a Sztyepan Pehotnij versesfüzetéből származó Ha minden széthull (1994/2), a mániás retorikával dolgozó Csak a szavak (1994/10) vagy a megrendítő Tavaszvég (1995/7-8) kiválóan mutatják Baka költői nagyságát. „Úgy érzem, hogy ez a líra – ha itt-ott másfajta szólamok is felhangzanak benne – az egzisztencializmus, a keresztény egzisztencializmus égöve alatt helyezkedik el. Van benne Isten, megteremtette, de aztán magárahagyta az embert. Baka többnyire a földi pokol foglyának érzi magát. S ami olykor felfelsajog benne, az nem annyira az Isten közelének a tudata, sokkal inkább az Isten hiánya” – mondja Lator László a fent idézett, két hangra írt beszélgetéskritika zárlatában. Az egzisztencializmus hatása és a hiány élménye valóban alapjellemzője Baka István költészetének. A tragikus hangoltság az olyan költeményekben is érvényre jut, melyek alapminősége a humor és az irónia. Az 1995/3-as számot nyitó vers, a Yorick panaszdala tipikusan ilyen alkotás. A Bakára jellemző szerepköltészet egyik legfontosabb alakja a Shakespeare-drámában megidézett udvari mulattató. A Yorick panaszdala a fennkölt és az alantas költői stílust keveri, a mérleg nyelve viszont az utóbbi felé billen. A Baka-féle – többnyire formaközpontú versekben feltűnő – negatív esztétika a panaszkodó, ám erős öniróniával is élő Yorick szólamában egyszerre naturalista és egzisztencialista jelentéseket vesz fel. A 10-11-es jambusok könnyedsége csak látszólagos, sűrű és ravasz költeményről van szó, mely jól tanúsítja Baka István költészetének erejét.

Yorick panaszdala

Megvallattak hogy vérzett már a seggem
S lecsuktak és egy vígaszom lehet
Bennem az erkölcsi törvény s felettem
(Ha láthatnám) a csillagos egek

A szíjam elvették s cipőfüzőm is
Most mit pengessek mint egy méla húrt
Igaz alig maradt hozzá erőm itt
Az élet vélem újra jól kikúrt

Pedig kukáztam csak dalolva közben
Talán mivel Hamletről szólt az ének
Bár régen ott mereng már bronzba öntve
A díszhelyén Helsingőr főterének

Valahogy mégse szeretik a svédek
Más e világ nem oly heroikus
Sőt azt is írják legjobb ügynökének
Tartotta őt soká Claudius

Most futkosok le és föl mint a fény
Tükrök között mik egymást tükrözik
És messze nézek cellám szögletén
S tudom bolond ki mindig ütközik

Mindenkivel mint én elpimaszodva
S kinek az új urak se jók habár
Meghívnak olykor a Hamlet-napokra
S kegydíjam épp emelték volna már

Yorick Yorick te nem tanulsz a jóból
S lebegni látod mézben az epét
Panaszlod túl sokáig éltél olykor
Meg azt hogy szellentésnyi volt a lét

Csupán s jó volna Dániát bejárva
Legújabb vicced elmesélni még
Arról mit mond a szűz Ophéliának
Hamlet midőn először lát bidét

Humor frissítené a szép regét de
Émelyitőn becukrozott a nép
Tud dánul még s inkább töri a svédet
S nem érdekli csak a cigánykerék

Ám ahhoz én már öregecske lettem
Meg is beszéltem ezt a küblivel
Hisz együtt bűzlünk s tudom nem a testem
Világ-cellámban lelkem rothad el.

(Fotó: Csigó László)