„[M]iért éppen Pilinszky tudta így, ilyen érvényességgel kifejezni a láger-élményt, századunk szélső szörny-tapasztalatát, miért ő, aki nem vett részt benne?” – kérdezi Nemes Nagy Ágnes az 1988/12-es Jelenkorban olvasható tanulmányának elején. A lágerélmény ismert életrajzi vonatkozásainál viszont mélyebb okokat feltételez a szerző, s e mélyebb „fundamentális” okok felderítéséhez választja ki A szerelem sivataga, illetve a Négysoros című verseket. Az értelmezés elsősorban az előbbi költeményre koncentrál: a „szerelmes vers” műfaji kategóriájára, a szövegstruktúrára, a Pilinszky költészetét nagyban meghatározó jelzőválasztásra, illetve képalkotásra, továbbá a motívumértékű kifejezésekre, közülük is főleg a mindkét versben fontos szerepet játszó „ketrecre”. Az eszmefuttatás zárlatában Nemes Nagy Ágnes a bezártsággal kapcsolatos képzetek kapcsán a lágerélmény mellett az ötvenes évek történelmi kontextusát emeli ki, továbbá a költő alkatát. Nemes Nagy Ágnes Pilinszky-képéről, illetve a két pályatárs és barát egymásra hangoltságáról a Pilinszky költői éthoszáról szóló mondat árulkodik leginkább: „Világának sötétségét minduntalan villámló fények szabdalják, talán a kegyelem fényei, talán a pszichológiai határhelyzetekben váratlanul felcsapó, ellenkező előjelű extázis villanásai”.

[…]

De vajon szerelmes vers-e A szerelem sivataga? Ha nem ez volna a címe, ugyan ki gondolna rá, hogy szerelmes verset olvas? Egyetlen mondatforma, egyetlen megszólítás idézi itt a második személyt – az is milyen általánosan! –, a szerelmi kapcsolat szükségszerű kettes-számát, az a bizonyos „Emlékszel még?”, a negyedik versszak elején. A megadott cím itt a költő udvariassága: tájékoztatja olvasóját, hogy ezt a komor lelkiállapot-rajzot valahol a kétségbeesett szerelem érzelmi szekciójában lehet elhelyeznie. Ebben a tájékoztatásban én nem is kételkedem. A vers bizonyára szerelmes vers is, létrehozó indokai közt bizonyára szerepel a sebesült szenvedély. Abban azonban kételkedem, hogy csakis és kizárólag szerelmes vers volna. Egy vers fogantatása a legritkább esetben egyetlen okú, még a legrögtönösebb, legspontánabb költői reagálásokban is többféle indok fonódik össze; még azokban is, amelyeket együltőhelyében firkant le a szerző gyors válaszként valamely benyomásra, még azokban is van valami több vagy többféle (ha más nem, maga a szerző). Hát még az olyan költői alkatnál, mint Pilinszky, a lassú érlelés, a tömörítés, az ezerszeres mérlegelés megszállottjánál! A 20. századi költészetre amúgy is jellemző, hogy nem direkten, egyetlen szálon futtatja a szöveget, hogy élményrétegek hosszú sorát csúsztatja egymásra, mutatkozzék bár összetettsége például a szabad asszociáció laza képzet-felhői által, vagy ellenkezőleg: az ilyen összesűrített, a lehető legszűkebb kiterjedésre szorított, s éppen ezért felfokozott intenzitásban, amilyen a Pilinszkyé. A Pilinszky-vers úgy hat, olyan égetően, mint egy grammnyi rádium.

Ez is, A szerelem sivataga is, színültig van a költő lét-tapasztalatának sűrű rétegeivel, már-volt és majd visszatérendő képeivel, soraival, mozdulataival, itt van a gödör, a gyűrött, a kerub, a káprázat, itt van a dermesztő ragyogás, a tehetetlen, a kő. Még az is jellemző, hogy nyár van a versben, pedig a költő évszaka igazából a tél, napszaka az éjjel. Igenám, de ez a tél minduntalan kiegészül a vad nyári képekkel is; Pilinszkynek két érzet-párja van, tél és nyár, éj és dél, egybejátszóan a „dermesztő ragyogás” által és mintegy fölcserélhetően, ahogyan életérzése minduntalan fölcseréli az ősi emberi képzeteket is égről és alvilágról: mennyországa „komor, sötét mennyország”, pokla nemegyszer kivilágított pokol.

Egyszerűen indul a vers, rövid helyszínvázlattal: „Egy híd, egy forró betonút…” – ebből a kezdetből még akármi lehet, tájleírás, impresszionista rajz, kibomló jelkép. Dehát Pilinszky-versről van szó, tudjuk, hogy nem akármi lesz belőle. El is jutunk rendkívül hamar, az első versszak zárósorában az eltéveszthetetlen Pilinszky-mondatig: „Magad vagy a kataton alkonyatban.” Kataton alkonyat. Ezek, az ilyen szókapcsolatok azok, amelyekkel a költő önmagává válik, amelyekkel elmoshatatlanul bevésődik az irodalom emlékezetébe. Naivabb, felületesebb olvasó azt hihetné, hogy szabad képzettársításról van szó a jelző és a jelzett szó ekkora távolsága esetén. Dehogyis. Itt minden szó, hang, írásjel mérlegre tétetik, százszor, ezerszer meglatoltatik, s csak akkor kerülhet be a versbe, ha a költői kontempláció minden próbáját kiállta. Ez az alkonyat valóban kataton, nem más, éppen az; a skizofrénia mozgásképtelen, világtól elszakadt, tehetetlen állapota a katatónia, az eszelősség nyugalmával statikus – akárcsak ez a dermedt tájkép. Az Apokrifban is például a nap: „mint tébolyult pupilla néma és / mint figyelő vadállat, oly nyugodt”. Egyáltalán sokat és sokszor kellene idéznünk az Apokrifból, Pilinszky nagy, kötetekkel felérő poémájából, elvégre szorosan az Apokrif környékén járunk a művek keletkezési sorrendjében. De a „kataton” jelző nemcsak hitelességével hat, a költő legigazibb eszközével, hanem nyelvi rétegével is, idegenségével, orvosi szakszó mivoltával. Ha sejtelmünk sincs róla, mit jelent a kataton, akkor is valamely nyugtalan távlatot nyit meg az „alkonyat” köznapisága előtt, a betonút mellől átránt minket egy tökéletesen más életrétegbe, egy kórházi szakzsargon mindig szorongást keltő, leplezett veszélyei közé. A kataton úgy hangzik, mint egy ítélet.

[…]

A szöveg teljes egészében itt, a sorozat korábbi két darabja pedig itt olvasható.