Tüskés Tibor 1960–1964 között volt a lap főszerkesztője, ez idő alatt vált a Jelenkor az ország egyik legjobb irodalmi folyóiratává. 1964-es menesztése mögött számos ok állt, többek között Mészöly Miklós Az ablakmosó című drámájának (és a hozzá tartozó szerzői kommentárnak), illetve Kassák Lajos szövegeinek a közlése. A főszerkesztői pozícióból való eltávolítás ellenére Tüskés Tibor szerves része maradt a lap életének: képzőművészeti esszéi, könyvkritikái és irodalomtörténeti munkái mellett levelezése, alkalmi írásai és szépirodalmi igényű szövegei végigkísérik a Jelenkor történetét.

Az értékező szövegek közül izgalmas olvasmány A pécsi irodalom kistükre az 1969–1970-es évfolyamokból, illetve az 1974 és 1976 között publikált Képzőművészek műhelyében című beszélgetéssorozata (a beszélgetéskötetet később Fodor András méltatta az 1979/3-as számban). Az írói munkásság társadalmi beágyazottságának szép példája az 1978-as évfolyamban olvasható Sorskovácsok című szociográfia, illetve – kuriózumként – a László Lajos Uránbányászok című könyvéről írt kritika az 1974. októberi számból. A regionális érdeklődés mellett a Tüskés-életmű fontos részét képezik a Pécshez csak részben kötődő szépírókról szóló szövegek, például a kilenc részletben közölt Nagy László-monográfia az 1982-es évfolyamból, vagy az 1985–1986-os számokban olvasható Pilinszky-könyv.

Tüskés Tibor 2009-es halála óta a lap továbbra is őrzi a szerző-szerkesztő emlékezetét. Halálára Ágoston Zoltán és Kalász Márton írt nekrológot, majd a 2010-es nyári dupla szám külön blokkban tárgyalta az életművét, 2013 októberében pedig a Jelenkor 55 éves évfordulójára Ágoston Zoltán, Kántor Lajos és Csűrös Miklós is megemlékezett Tüskés Tiborról. Az érdeklődők számára külön öröm, hogy a szerkesztő unokája, Tüskés Anna 2018-ban közreadta az életmű válogatott bibliográfiáját is (bővebben lásd Boda Miklós kritikáját a 2019/3-as számból).

Tüskés Tibor tehát továbbra is jelen van a lap életében. Születésének 91. évfordulóján e sokrétű és sok szempontból feltáratlan korpuszból egy beszélgetésrészletet közlünk a 2005. novemberi számból. A beszélgetés a Tüskésről szóló jelentésekre fókuszál, előtte viszont Ágoston Zoltán a Pécsre kerülésről, illetve az ötvenes évek pécsi irodalmáról kérdezte Tüskés Tibort. A teljes beszélgetés sokat elárul a besúgó-szisztéma működéséről, az életútról és az irodalmi közegről szóló válaszok pedig önmagukban is irodalomtörténeti jelentéséggel bírnak.

– Térjünk vissza az időrendhez: hogyan kerültél Pécsre, és mi történt veled az ötvenes években?

– Az 1952/53-as tanévet töltöttem Dombóváron. 1953 tavaszán fordult a világ: meghalt Sztálin. A hazai politikai életben erjedés kezdődött. Személyes életemben is változás következett be: 1953 nyarán megnősültem, és feleségem után Pécsre kértem áthelyezésemet. Az év őszén a pécsi Janus Pannonius Gimnázium tanári karának lettem a tagja. Társbérletben laktunk, ide született 1955-ben első gyermekünk. Új város, új iskola, új környezet vett körül. Irodalmat tanítottam, szakkört vezettem, színdarabot rendeztem. Akinek nincs egy ásónyomnyi saját földje egy városban, az az egész település múltját, szellemi életét akarja birtokba venni. Én is igyekeztem kitanulni Pécs történelmét, kulturális hagyományait, jelen irodalmát. Tanítványaimmal Babits Mihály pécsi nyomait kutattuk, diákszobájának falán emléktáblát állítottunk. A helyi újságban cikksorozatot írtam: „irodalmi séták” keretében mutattam be a város irodalmi hagyományait, nevezetes emlékhelyeit. Ennek a munkának eredményeként jelent meg 1958-ban első kis könyvem, a Pécsi Múzsa, irodalomtörténeti kommentárokkal kísért szemelvénygyűjtemény.

Hogy közben lezajlott az 1956-os forradalom, majd annak leverése? Tanár voltam, diákjaimmal én is ott voltam a Széchenyi téren, amikor a Nádor szállodáról leverték a vörös csillagot. De fiatal házas, egyéves gyerek apja is voltam, s úgynevezett forradalmi eseményekben nem vettem részt. Csak 1957 májusában, amikor a Magyar Népköztársaság új címert kapott, jelentett fel egy kolléganőm a tanügyi hatóságnál azzal vádolva, hogy az egyik reggel ironikus megjegyzést tettem az új címerre a tanári szobában. A vizsgálóbizottság figyelmeztetésével megúsztam.

– Milyen volt az akkori pécsi irodalmi élet, és hogyan kapcsolódtál bele?

– Pécs irodalmi múltját valamiféle hullámmozgás jellemzi. A felívelő, virágzó korszakokat hullámvölgyek, lapályos időszakok követik. 1956 végén jelent meg a pécsi Dunántúl című folyóirat utolsó, összevont 19–20. száma, többek között Hernádi Gyula, Kassák Lajos, Kodolányi János, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Rába György írásával. Ezt követően a folyóiratot betiltották, főszerkesztőjét, Szántó Tibort letartóztatták. A lap több munkatársa, Galsai Pongrác, Kalász Márton, Örsi Ferenc, Telegdi Polgár István Budapestre költözött. Ebben a légritka térben, 1958 őszén indult el a megyei tanács kiadásában az új pécsi irodalmi és művészeti folyóirat, a Jelenkor. A lap körül gyülekező fiatal és idősebb írók, Arató Károly, Bárdosi Németh János, Bertha Bulcsu, Csorba Győző, Lázár Ervin, Pál József és mások hívtak először maguk közé. Előbb a szerkesztőség mellett működő, a Dunántúl folyóirattól megörökölt lektorátust vezettem, majd 1959-től bekapcsolódtam a folyóirat szerkesztésébe, és rövidesen a főszerkesztő feladatkörével bíztak meg. 1964 nyarán irodalompolitikai okok miatt eltávolítottak a folyóirattól.

[...]

A beszélgetés teljes egészében itt olvasható.

(Fotó: hetedhethatar.hu)