Az 1988/4-es Jelenkor második blokkjában több izgalmas szöveg is szerepel: Jerzy Snopek közli Pilinszky János Sárközi Mártához írt leveleit, Vasadi Péter jegyez nagyszerű esszét a költő két Hommage-áról, illetve az Inferno című versről, Pályi András tanulmányban ismerteti Pilinszky viszonyát a Wilson-féle színházhoz, Domokos Mátyás pedig Kondor Béla verseit értelmezi. Az utóbbi tanulmány látszólag kilóg a Pilinszkyvel foglalkozó szövegek közül. A blokkbeli elhelyezését Pilinszky János alább közölt kiállításmegnyitója indokolja.

Az 1960. március 25-re datált szöveg nem társtalan a költő életművében, ugyanis több alkalommal is megnyitotta barátja kiállításait. Az írásmű a modernitás és az „új-komolyság” fogalmaival ragadja meg Kondor műveit, majd az álom motívuma köré építi a befogadási élményt. A költő stílusa letaglózó váratlansággal villan fel a szövegben, ugyanolyan elemi és megrendítő erővel, mint amiről Pilinszky tudósít Kondor Béla képei kapcsán: „Csak az éjszakák hamuja ismerheti így a hajnalok éberségét, ahogy ezek a mindentudó némaságba burkolózó képek a kezdet, a jó hír, az emlékezet nélküli tündériség kreatív játékait, csak az álom ezt a súlyos lebegést, csak a kövek ezt a szárnyalást, csak egy marék por ezt a szívverést.”

A műhelyek kora lejárt. A szakma különleges feladatai másodrendűekké váltak, a művész nem elmagányosodott, ennél sokkal döntőbb a változás. A művészet szerepe lett mélységesen komollyá. A kor oly kérdésekkel telve, mikre az egyén csak exisztenciája legbensőbb szavával felelhet, s e válaszadásban egyszerre válik meghaladottá a mit és a hogyan.

„Új-komolyságnak" nevezném ezt a mindenfajta program és eleve eltökéltség nélkül, a legkülönbözőbb egyénekben és a művészet legkülönbözőbb területein, magányos életművekben jelentkező magatartást. Miként a középkor mesterei is valami művészeten túlira figyeltek, lelkünk legbensőbb szavára, s épp ezzel tudtak egyetemes szépséget nyújtani koruknak, az idő ma újra egyre inkább ennek a magatartásnak kedvez.

A modern művész magánya ma a felelősség magaslata. Problematikája ugyanakkor –­ jellemzően a nagy korok és korfordulók problematikájára – valamennyiünk gondja és kísértése, hiszen az idő kérdéseivel mindannyiunk szívéig hatolt. Kivételes pillanat, a próféták ilyenkor vonultak ki a pusztába. Ennek a kollektív várakozással tele atmoszférának a légkörében az iskolák ál-kollektivitásukkal és pszeudo-magányukkal kevésnek bizonyulnak. Az egyén lett újra az, aki felel. Ezt a pillanatot nevezném az új-komolyság, az új-felelősség, az új-magány és az új-egyetemesség pillanatának, vagy közeledtének.

Kondor Béla ebben a kivételes értelemben modern és egyedülálló művész. Kiállítása megrendít és zavarba ejt. Körül a falakon rézkarcok, rajzok és illusztrációk, festmények, ikonok, férfi és női portrék, mozgalmas csoportok, szárnyas lények, mezítelen emberpárok, épülő szerkezetek és lebontott alakzatok. Minden végleges és kiszámíthatatlan. Végleges, mint az álom anyaga, melyben a valóság mintegy summázva jelenik meg, s kiszámíthatatlan, mint ugyanennek a valóságnak az immaginárius fele elszabadult variánsai.

Csak az éjszakák hamuja ismerheti így a hajnalok éberségét, ahogy ezek a mindentudó némaságba burkolózó képek a kezdet, a jó hír, az emlékezet nélküli tündériség kreatív játékait, csak az álom ezt a súlyos lebegést, csak a kövek ezt a szárnyalást, csak egy marék por ezt a szívverést.

Végsőkig elmélyült alkotó ismerheti csak ennyire a rögtönzés hűségét. Csak ami teljes, lehet ennyire kötetlen. Ez a végsőkig sűrített világ érzékfelettibb minden absztrakciónál, és ez a játékosság önemésztőbb minden morálnál.

Illő kissé megrendülnünk ezek előtt a képek előtt.

Rövid bevezetőmben magam is javarészt ennek az élménynek kívántam hangot adni erről a tételesen ma még aligha megközelíthető vállalkozásról.

Heroikus és zseniális művész előtt tisztelgünk valamennyien, akik ma itt megjelentünk.

Budapest, 1960. március 25-én

A sorozat első darabja itt olvasható.