Rába György 1961 és 1996 között állandó szerzője volt a Jelenkornak. Versei, kritikái és esszéi mellett egy elbeszélése látott napvilágot a lapban, A puska részei (1992/7-8), mely kötetben a Remények és csalódásokban olvasható. A szerző viszont mindenekelőtt költészete és értekező munkái miatt vált a közelmúlt magyar irodalmának megkerülhetetlen szerzőjévé. Rába újholdas kötődése kiválóan látszik a lírai és az esszéisztikus igényű értelmezések egymásra hatásában. A Nyugat költőiről, Adyról, Babitsról és Füstről írt eszmefuttatásai ugyanolyan fontos információkat hordoznak saját lírájáról, mint a pécsi szerzőkről, Csorba Győzőről, Károlyi Amyról vagy Weöres Sándorról szóló kritikái. Első verse, a Csaba nyomában a Nyugat utolsó számában jelent meg, majd az Újhold egyik alapító szerkesztőjeként is ismert Rába fontos szerzőjévé vált a Vigiliának, a Jelenkornak és később a Holminak is. Lapunk archívumában több kiváló értelmezés olvasható Rába György költészetéről, többek között Csűrös Miklós, Schein Gábor és Vasadi Péter tollából.

A költő születésnapja alkalmából közzétett Átváltozás című vers az 1963/3-as Jelenkorban jelent meg. A költemény a címmé emelt átváltozás motívumát a tárgyias költészet eszköztárával ragadja meg. Az érzéki tapasztalás általi világmegismerés, a beszélő szeme elé táruló látvány rögzítése az ismétlés különböző retorikai alakzatainak, az anafora, a halmozás és a felsorolás segítségével történik meg ötös és ötödfeles keresztrímes jambusok formájában. A megszólítottat a természettel összejátszató látványvilág és az elvont fogalmak egymás mellé helyezése rajzolja fel a szöveg gondolatritmusát, amit a pontos jelzőhasználat, illetve a versvégi komplex kép tetőz be. Az Átváltozás jól szemlélteti a tárgyias beszédmód igényét a szépség esztétikájára, egyben remek példája annak is, hogy miért tartjuk Rába Györgyöt az egyik legfontosabb költőnek a huszadik század második felében.

Átváltozás

Ezt szerettem benned, a pillanat
termő, váratlan rügybeborulását,
a perc ajándékát, egy nap alatt
a faágak csontvázából a hársfát,
ezt szerettem benned, az utazást
a tapasztaltnál igazabb világba,
magamban az ismeretlent, a mást,
mely a megoldó fejezet nyitánya, –
mikor a képen az únt értelem
levetkezik, mintha álöltözékből,
a végtelenbe tágul a jelen,
s a látvány is megismeréssel ér föl,
ezt szerettem, a testből a tilos
határátlépést az önfeledésbe,
mikor a tudat áthágja dohos
törvényét, ahogy tegnap se remélte:
szerettem, hogy érzékeimen át
a „Legyen!” szózatot hallom dörögni,
mikor a veszendő molekulák
győzelmes kürtje a teret betölti.

(Fotó: Csigó László)