„Szentkuthy idegen irodalmunkban, ahogy egy ideig minden új az” – írja Horpácsi Sándor a Jelenkor 1973/5-ös számában a II. Szilveszter második élete című regényről szóló recenziójának kezdetén, majd így folytatja: „olyan terepnek tekinti a regényt, ahol eszméinek, félelmetesen felhalmozódott tudásának teremthet mozgásszabadságot”. Hasonló vélemények olvashatók Szentkuthy Ulysses-fordításáról is. A fordító megfontolásai, illetve a szerkesztő Bartos Tiborral való kapcsolata szépen kirajzolódik a Jelenkor 2011-es nyári dupla számában közölt Szentkuthy-dokumentumokból. A fordítói attitűdöt közvetítő előadásszöveg és a műfajilag formabontó beszélgetés az íróról is árulkodik: eszméiről, felhalmozott tudásáról, nóvumértékenek bizonyítékairól.

Az elsősorban a Prae és a Szent Orpheus breviáriuma szerzőjeként ismert Szentkuthyról a nyolcvanas években nagyon fontos értekező szövegek láttak napvilágot a Jelenkor hasábjain. Somlyó György 1983-as esszéje az életmű homogenitására világít rá: „Nincs, vagy alig van író, és bármifajta művész, aki kezdetétől, kora ifjúságában publikált első műveitől az eddig publikált utolsókig ilyen végzetesen, ilyen töretlenül homogén lenne” – írja Somlyó. Győrffy Miklósnak a Frivolitások és hitvallásokról írt, s a magyar kritikatörténet egyik legemlékezetesebb nyitómondatával bíró 1989-es bírálata a szerző által felvillantott alakmásokat veszi górcső alá. A Frivolitások és hitvallások lényegében Kabdebó Lóránt monstruózus életrajzinterjújának egy része. A beszélgetésformában rögzített önvallomás Jelenkorban közölt szakasza – mely az író életének utolsó hónapjában jelent meg – szintén fontos adalékokkal szolgál Szentkuthy megértéséhez. „Gondolom, ez a beszélgetés nemcsak pillanatnyi interjú lesz, hanem Orpheus-művem ötödik kötetében az egyik fejezet, ennélfogva egy kis kompozíciót is kell adni mondanivalómnak.” A híres, töredékben maradt ötödik kötet aztán 1993-ban megjelent a Magvető gondozásában, a folyóiratbeli közlés pedig a Jelenkorban zajlott. Az öt részletben közölt szöveg első darabja elé írt szerkesztői előszó (Tompa Mária tollából) fontos információkat közöl a tervezett könyvről és a hagyatékról. Például kiemeli azt az 1988-as jegyzetet, mely a Dogmák és Démonok című – szintén befejezetlen – regényrészletet a zárókötet részévé kívánta tenni. A Dogmák és Démonok két szakaszát közölte a Jelenkor 1987-ben Mindenszentek Szaturnáliája címen. Az első szakasz nyitányával emlékezünk Szentkuthy Miklósra. Katolicizmus, erudíció és karnevál. Nyelvjáték, érzékiség és halmozás. Szentkuthy stílusa.

„Uranus-Purgatoriónak két őrizője volt.

Egyik szent Birgitta, másik szent Taráziusz. Hogy miért éppen ők? Alábbiakban a legenda-író „lenge bájjal” felderíti.

Szent Birgitta (1303–1373) édesapja királyi kormányzó, hiero-prokonzul volt Svédországban; édesanyja: gót nagyfejedelmek leggótikusabb, Istenvérmes, Krisztusvemhes leszármazottja, gránátalma piros könnyeit ontó Nympha Religiosa Medii Aevi, középkor testet öltött jelképe.

Birgitta mellett (mint Madonna mellett vázában virág, mint Magdolna mellett koponya, vagyis minden transzcendenciának barokk, legjobban hangolt hangszere) Birgitta mellett most öt-pántos pápai tiara (mind az öt véres, Krisztus öt sebének emlékére), mivel életét, szerzetesrendjét, literátus géniuszát, gyermekét, látomásait, elragadtatásait és Machiavellit letromfoló politikai sakk-művészetét csak arra használta, hogy a római pápák francia Avignonból újra Rómába térjenek vissza. Egy pillanatig sikere is volt (Sienai szent Katalinnal karöltve), két pillanatig már nem. Nem is ezért volt Uranus egyik őrizője, hanem?...

Utolsó betegsége alatt legiszonyatosabb parázna kísértések gyötörték. Legerősebbek éppen Nagyszombaton voltak (1373): palotája előtt vonult a feltámadási körmenet.

Birgitta pornos halálágya mellől percről-percre küldözgette ápolónőit az ablakhoz: mondják, meséljék, mit látnak éppen most lent az utcán a körmenetből? Az ápolónők a betegszoba tárt ablakából majd hogy fejjel lefele ki nem estek, egymás hegyén-hátán nézték a Feltámadott processzióját, egymás szavába vágva rikoltozták pletykás beszámolójukat, vissza se fordultak Birgittához, ő csak vígszoknyás ülepüket látta az ablakpárkány kikötőjében.

– Most viszik a Madonnát, menyasszonyi ruhában, ölében a Szentlélek Galambját simogatja és összenéz egy szűzzel, aki meg az Egyszarvú csigacsigolyás szarvát dédelgeti, – feliratok magyarázzák a teológiai párhuzam értelmét…

Birgitta – legeslegvétkesebben – a hatodik parancs megszegése szerint képzelte el a Madonna és a Galamb-Lélek intimissima, szentszerelem „ütközését”. Paráznasága mellett még eretneknek is érezte magát, ő, ő, Defensor Sanctae Sedis! Mert Gabriel Angyallal is végigképzelte az annunciációs „találkozást”, meg magával a Mennyei Atyával is. Atya, Lélek, Angyal, scenae sacrilegiae kavarták pokolbográcsként „afro-vitustánc” agyvelejét és vízben fuldokló pók kapálódzó lábaihoz vagy elégő papírszalvéta görcsölődő szirmaihoz hasonló idegeit. Markolt olvasót, feszületet, ereklye-pudriékat, szemét forgatta, „lőtte” a szobájában kártyavárakként pagodázó ikonok felé, és: mind hiába! Abundantia sanguinis Veneris győzött.”

[…]

A teljes szöveg itt olvasható.

(Fotó: Vahl Ottó)