Vasadi Péter ciklikusan ápolt intenzív kapcsolatot a Jelenkorral. A hatvanas évek közepén (1963–1966 között) publikált költeményeket követően 1976-tól jó másfél évtizeden keresztül közölt verseket, szépprózát és értekező prózát, majd újabb bő másfél évtized elteltével a 2010-es évek fordulóján olvasható több szövege a lapban. Az érzékeny esszék és az okos, problémaérzékeny kritikák zömében kiváló pályatársakról – többek között Rába Györgyről, Pilinszky Jánosról, Esterházy Péterről, Balassa Péterről, Takács Zsuzsáról – szólnak, de találunk filmművészeti eszmefuttatást is (például Tarkovszkij művészetéről az 1991-es nyári dupla számban). A szépprózai jelenlétet műfaji kuriózumként levélregény-részletek jelzik az 1989/9-es, illetve az 1990/3-as számokban, a jelenkoros versek olvasási élménye viszont jóval homogénebb.

Vasadi lapban közölt verseiből is nagyon komoly és egyenletes színvonalú líra rajzolódik ki. A magas nívót az állandóan visszatérő ontológiai témák és a hozzájuk rendelt beszédmód biztosítja. Ez a fajta beszédmód úgy érdekelt az irodalmi modernség klasszikus költői megoldásainak (műfajiság, önmegszólítás stb) fenntartásában, hogy közben nem a nagy ambíciójú versekre koncentrál. Ahogy a Fahíd című kötetről szóló beszélgetésben Alexa Károly fogalmaz: „Ez egy olyanfajta költői magatartást körvonalaz, amelyik nem mindig az egy versre, az éppen megírandó, a nagy versre készül.” A komolyság szintén visszatérő szólama a recepciónak. Nem véletlenül írta az alábbiakat Vasadi 60. születésnapjára Esterházy Péter A kitömött hattyúban: „Ebben a költészetben nem látok semmit abból, amit manapság szokás. A szokásos jóból sem. Botrányos dolog az ilyesmi. Talán mindig is, de ma különösen gyanakodva nézzük azt, aki komolyan veszi magát. VP komoly: komolyan veszi, nem magát, hanem azt, amit mond. Ritka és fontos dolog ez. Mert az nem igaz, hogy semmi sem igaz – az ún. modern művész(et) egyik nagy kísértése.” A költő születésének 95. évfordulójára közölt Ima az emberhez a költő utolsó jelenkoros közlése. A 2011/1-es szám élén álló, Szabó Lőrincnek ajánlott költemény kifejező, érzéki képei hirtelen váltanak át párbeszédes formába, mikor a versben megjelenik a „Macskaléptű” titokzatos alakja. Az ima műfaja és a „világnagy Juhakol”, a vörösbor, a vér és a göngy motívumainak keresztény asszociációs köre találkozik a szerelem és a szerelemről szóló emlékek megmaradásának problémájával. Komoly vers, alázatos és intelligens líra bizonyítéka.

Ima az emberhez

                                 Szabó Lőrincnek

Indiai szoknyádban
lassan közeledsz.
Gyönggyel kivarrt
lobogás körülötted.
Lesz-e ennek az édes
csavargásnak vége
valaha? Lehet-e?
Melled közt a fülem.
Hallgatózom hűvös
bőrödön, hogy' dobog
ott bent, s zenél-e?
Kanalunkon rászáradt
szerelem. Odakapsz,
ajkadról mégis
lecsöppen a vörösbor.
Ölelések ujjlenyomatait
s tenyerünk rajzát nem
engedem falamon le-
meszelni soha. Pedig
a Macskaléptű sűrűbben
kerülgeti házunkat, csukok
is előle ablakot, ajtót,
réseket keményre betömök,
máskor meg kitárva
sarokig rásziszegek:
Gyere be, te, ha máshol
nincs semmi tennivalód!
...Tenni? Vigyorog vissza
gepárdarca hidegen,
csontosságra feszítve:
Mind magatoktól buktok.
... Életünk csupa féltés.
Riadt fogócska illatozó
bodzásban, s bűn, vér,
köhögés, kiabálás: Nem!
Nem adom! Nem akarom!,
s Mennem kell! Ne siess!
Ó, te szegény, szépséges
homokom... Valahol
vár ránk egy szellős,
világnagy Juhakol.

(Fotó: Czimbal Gyula)