Pilinszky János pontosan negyven éve hunyt el. Májusi távozásával egy időben jelent meg lapunkban Béládi Miklós, Bodnár György, Keresztury Dezső, Lengyel Balázs és Szabolcsi Miklós beszélgetése Pilinszky János költészete címmel. Az egy hónappal korábbi áprilisi számban pedig a Versről versre-sorozat egyik emlékezetes darabja olvasható, Domokos Mátyás és Lator László beszélgetése az Apokrifról. A költő május 27-i halálához időben a májusi szöveg áll közelebb, centenáriumi újraközléseinket viszont Domokos és Lator beszélgetésével indítjuk. A vers nélkül mintegy hat oldal hosszúságú szöveg viszonylagos rövidsége ellenére kiemelkedően sűrű és koncentrált tartalmakat hordoz. A beszélgetőtársak a vers keletkezéséből indulnak ki, majd az egzisztencializmus megjelenését, és ezzel párhuzamosan a költemény jelenkori (tehát nyolcvanas évek eleji) és – ettől elrugaszkodva – mindenkori érvényességét tárgyalják. A filozófiai, a bibliai, illetve a történelmi jelentéssíkok felrajzolása, továbbá a személyes és az egyetemes képek dinamizmusának megragadása során az eszmefuttatás szinte észrevétlenül tér át az Apokrif – egyben a költői életmű – egyik legfontosabb hatáselemére, amit Lator László „közvetlenségnek”, Domokos Mátyás pedig „kopár realizmusnak” nevez. A beszélgetés – amihez érdemes hozzáolvasni Lator László Pilinszky János eretnek jelenései című esszéjét a 2016/5-os Jelenkorból – végül a költő verssel kapcsolatos gondolatához kanyarodik vissza: „Küzdenem kellett azért, hogy először lássak rá a dolgokra: egy csecsemő szemével” – mondja Pilinszky.

          DM: – Az Apokrif az ötvenes évek első felében keletkezett, és sokáig, évekig csak kéziratban keringett szűk körben. Néhány művész: Ferenczy Béni, Németh László, Weöres Sándor, Rónay György, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Kassák Lajos látta s értékelte benne az emberi egzisztencia 20. századi sorsának perzselő szuggesztivitással kifejezett látomását, majd megjelent – 1959-ben – a költő Harmadnapon című kötetében, s ettől kezdve már csak néhány évnek kellett eltelnie, hogy a hivatásos kritikusok és irodalomtörténészek is magától értetődő módon sorolják ezt a verset a magyar gondolati líra csúcsteljesítményei közé. Vörösmarty Előszóját emlegetik vele kapcsolatban, meg Babits Fortissimoját, vagy arra a rokonságra figyelmeztetnek, amely József Attila nagy gondolati verseivel, például a Reménytelenül remeklésével kötik össze bizonyos értelemben Pilinszkyt. – Nemrégiben megkérdeztem Pilinszky Jánostól: fel tudja-e idézni magában ennek a versnek a születését? A költő kedvenc karosszékében üldögélt dolgozószobájában, s miközben válaszolt, akaratlanul is Martin Heideggernek a szemközti ajtóra rajzszögezett fényképével nézett farkasszemet, melyet a (közfelfogás szerint) legnagyobb 20. századi katolikus költőnek dedikált a (minden valószínűség szerint) legnagyobb 20. századi protestáns teológus. Lejegyeztem a költő válaszát, s most – jóváhagyásával – idézem:

„Az Apokrifot, erre jól emlékszem, 1952 decemberében írtam. Hogy pontosan hogy kezdődött? – nem tudom megmondani. Elég sokáig írtam, s rettenetesen kellett küzdenem azért, hogy közben mindent újra és újra elfelejtsek, mert a világirodalom ismerete elronthatja az embert, olyan verseket kezd írni, mintha azok műfordítások volnának. Küzdenem kellett azért, hogy először lássak rá a dolgokra: egy csecsemő szemével. Szavanként újra és újra, hogy amit csinálok, ne váljon „irodalommá”. Az volt az érzésem, hogy fogok egy diszkoszt és forgok vele és már a karomat majd kiszakítja, de nem szabad elrepítenem, mert akkor kiszáll… A vers általában akkor jó, amikor mint a diszkoszt, egyszerre elrepíted, és kiszáll a szabadságba. Itt viszont nem mertem elengedni; tartanom kellett a diszkoszt és egyre vadabbul forogni vele – ezt éreztem. A vers egyetlen alapképlete, struktúrája, amely kezdetben ösztönös volt, később már éreztem is: a visszatartott diszkosz. Forgás. Forogni, egyre vadabbul, és ugyanakkor visszatartani az egyre nehezebb súlyt. Két hétig tartott ez az állapot.”

Nos, az Apokrifról beszélve, lehet-e mással kezdeni, mint hogy: mi árasztja ma is, nem-múló erővel „a visszatartott forgás szédületét”, amely mindenkit elfog, ha ezt a verset hallja vagy olvassa? Hogyan, s mitől képződik meg a vers erőterének zárt végtelensége, amely a maga lírai szuggesztiójának „a levegőtlen présébe” zárja azt is, aki esetleg másként érzi, éli át a világot, mint ahogyan ez a vers sugallja, de mégis a hatása alá kerül, mert – hogy a kiváló angol költő, Ted Hughes megállapítását idézzem – Pilinszkynek „személyhez szóló egzisztenciális kihívást jelent” minden sora, minden képe, minden állítása? Egyáltalán: a költészet szférájába tartozik-e még az a képesség, amely a versen keresztül a másik embert létében tudja megérinteni?

          LL: – Mi érinthetné létében az embert, üthetné szíven ilyen elemi erővel, ha nem a költészet? Már persze ha a vers a költészet olyan magas szféráiban játszódik, mint az Apokrif. De nem tudom, mennyire tudjuk megmagyarázni, honnan van hallatlanul erős sugárzása.

          DM: – Meggyőződésem, hogy nem a vers képeinek, s nem annak a szituációnak tételekbe fogható filozófiai hátteréből, amelyben ezek a képek is elhelyezkednek. Hiszen az a gondolat, hogy a Lét: börtön; hogy az ember ennek a börtönnek életfogytiglan fegyence, s hogy oda van vetve – vagy ki van taszítva – a világ jéghideg közönyébe; hogy egész egzisztenciája, a kommunikáció, a megértés, a szeretet reménye nélkül voltaképpen a Semmibe van beleágyazva, és sorsát, tudatát ennek az ítéletnek a növekvő szorongása tölti ki – nos, ezek a gondolatok Kierkegardtól (sőt: a középkori keresztény teológia és filozófia bizonyos gondolataitól) Heideggeren, Jaspersen, Sartre-on át napjainkra már leszálltak a filozófia magas egéből. Ugyanezekről az eszmékről manapság már szakajtó számra lehet újság-, és magazincsevegéseket olvasni, olyannyira, hogy talán még a Fővám téri nagycsarnok kofái is pontosan tudják, mi fán terem az elidegenedés. Magyarán: az Apokrifnak az egzisztencialista filozófia nyelvére lefordítható „mondanivalója" intellektuális napi közhellyé változott, kiürült. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy bizonyos felismeréseinek az igazsága is elveszett volna, csakhogy mindez ma már semmiképpen sem hat a döbbenetesen újszerű felismerések revelatív erejével. A vers szuggesztivitása viszont változatlanul döbbenetes.

          LL: – Persze, hogy így van, sőt nagyon is lehet, hogy már megírása pillanatában sem volt meghökkentően újszerű az úgynevezett mondanivalója. De a versnek gondolati vagy éppen filozófiai tartalma többnyire mellékes. Úgy értem: az a tartalom, amelyet kiszűrhetünk belőle. A versnek nem is az a dolga, hogy nagy filozófiai igazságokat mondjon. Nemes Nagy Ágnes írja valahol, hogy versei nem filozófiai versek, csak a filozófia légkörét sugallják. Az Apokrifban sem a katolikus vagy egzisztencialista magot érzem fontosnak, hanem azt, ami rárakódik, ami körülveszi.

          DM: – Ezt nagyon fontos megjegyzésnek tartom, s egybevág azzal, amit egy másik kitűnő költő, Beney Zsuzsa ír Pilinszky-tanulmányában költészet és filozófia valódi összefüggéseiről: „A költő tudatossága alapvetően különbözik a rendszert alkotó filozófusétól. Egyetlen vers mikrokozmoszára terjed; logikája a képalkotás következetessége, tudatossága az érzelmek belátásából, elfogadásából fakadó harmónia.” Dehát mégis beszélni kell ezekről a vonatkozásokról, mert minden jelentős versnek megvan az emberi gondolkodásban, művelődéstörténetben a maga fészke, s amikor a kritika keresi ennek a fészeknek az intellektuális szalmaszálait, érzésem szerint egy idő óta kissé egyoldalúan hangsúlyozza az Apokrif egzisztencialista természetű filozófiai tartalmait, holott nem szabad elfelejtenünk, hogy még az egzisztencializmusnak is megvan a maga ősibb gondolati előzménye vagy forrása: tulajdonképpen a keresztény világszemléletben gyökerezik, annak egyik logikus – hogy ne mondjam: végletes – gondolati következménye. A vers megértéséhez is közelebb jutunk tehát, ha túl a filozófián azt keressük: mi az a művelődéstörténeti fészek, amelyben formálódott?

          LL: – Azt hiszem, leginkább a biblia: a vers egészét és részleteit rejtett és látható huzalok kötik össze a bibliabeli világvége-leírásokkal, a katasztrófa-próféciákkal, különösen a Jelenések könyvével. Nem is annyira vagy nemcsak tartalmi motívumokra gondolok, inkább a látásmódra, a megformálásra, a hangra. De álljunk meg itt egy pillanatra. Vajon mennyire hat ez a vers manapság, amikor az ifjabb versolvasó nemzedékek nemigen tudják, mi is a biblia, szent könyvként csakúgy hiányzik az életükből, mint irodalmi kultúrtörténeti remekműként? Nem szikkad-e ki emiatt sokminden a versből? Én azt hiszem, hogy nem, mert ha bizonyos asszociációs sorok nem futnak is át a fiatal olvasó tudatán, a vers önerejéből is fel tudja idézni azt a bizonyos fészket még annak is, aki sose járt benne.

[…]

A beszélgetés teljes egészében itt olvasható.