Orbán Ottó a huszadik század második felének fontos magyar költője, lírai életművére egyaránt alkalmazható a későmodern, az avantgárd és a posztmodern címke is. Nem meglepő, hogy verseinek olvasásakor sokoldalú, színes szöveganyaggal találkozik a befogadó. A sokoldalúság előszeretettel kapcsolódik a szereplírához, ami nem csupán szervezőelve Orbán Ottó költészetének, hanem – Balázs Imre József állítása nyomán – módszere is: „Szerepjátékai a különböző maszkokban keresett, azokban mutatkozó igazságok megtapasztalására tett kísérletek.” A különböző szerepek alkalmazása változatos beszédmódokat feltételez, ám fontos megemlíteni, hogy a változatosságnak Orbán Ottó életművében időbeli kiterjedése is van. A pályáját a hatvanas években kezdő szerzőt csodagyereknek tartották, ugyanakkor a szakirodalom gyakran hivatkozik a pályakezdés nehézségeire. Az indulásról szóló passzusok még a nyolcvanas évek reflexióiban is visszaköszönnek, pedig ekkor Orbán Ottó már a középnemzedék egyik legjobb költőjének számított. Ahogy Dérczy Péter fogalmaz 1985-ben a Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek című kötetről írt kritikájában: „Orbán Ottó költészete immáron hosszú évek óta olyan tartalmi-formai jegyeket mutat, melyek a költőt a jelenkori költészetünk legjelentősebbjei közé sorolják. Különösen A visszacsavart láng című kötete óta nem egyszerűen egyenletes színvonalú költészetről beszélhetünk, hanem olyan jelentős versek soráról, amelyekben a csodagyermekként, csodaköltőként induló Orbán Ottó véglegesen leszámolt pályakezdése nem mindig hízelgő járulékos elemeivel.” Ha meg akarjuk ragadni az „egyenletesen magas színvonal” mibenlétét, akkor a Dérczy által említett kötet kapcsán érdemes Parti Nagy Lajos recenziójából idézni. A kritikus szerint A visszacsavart láng verseiben „hit és szkepszis, fennkölt és profán, pátosz és irónia ütközik”, tehát Orbán beszédmódját mélyen meghatározza a szerepjátékokkal járó regiszterkeverés is.

A Jelenkor hasábjain szépen nyomon követhető a regiszterkeverés fejlődése és a költői pálya alakulása is. Orbán Ottó a hatvanas évek legelejétől a rendszerváltás környékéig volt aktív szerzője a lapnak. A hatvanas években közölt versei – mint első jelenkoros költeménye, az alább olvasható Egyszerű átok az 1960/2-es számból – kiválóan mutatják, hogy miért is tartották csodagyereknek. A költő a pálya érettebb szakaszából ismert arányérzékkel helyez egymás mellé látszólag össze nem illő regisztereket. Az „oroszlánsárga part” szépsége feszül neki a „félbetört madár” negatív esztétikájának, a sodró retorika nyújtott sorhosszait töri meg „az ég / felhőtlen közönyét” rövidebb sorában érkező gyors válaszrím, a „sár puha ajkai” és a lovak fehér harapásának vizuális telítettsége szelídül tragikus fogalmi közléssé a zárlatban. A bő negyedszáz évvel később megjelent Ötvenedik évére írott verse, a fél évvel korábban közölt nagy volumenű költemény, A hatvanas évek, továbbá az 1979-ben napvilágot látott prózavers, a Nemzedékek ugyanezt a fajta ellentmondásosnak tűnő technét működteti Orbán Ottó – egyébiránt végletekig önreflexív, a humor széles skáláján mozgó és gyakran meghökkentően szép – verseinek egyik legkomolyabb hatáselemeként.  

Egyszerű átok

Már nincsen irgalom. Csak szél van
és sötét van és habzol mint lúg a fazékban
s nem szabadulsz, mondom neked, hogy nyomorultabb
leszel egy félbetört madárnál… földre hullnak
combjaid s hangod éhesen felfalják a földek,
majd akkor szólj ha a sár puha ajkai gyötörnek
s az iszaptól tüdőd dagad már,
akkor szólj hangosan, hogy te mindent másképp akartál
és kérd a füvek és az állatok bocsánatát,
hogy saját csókjaid sem engedted át-
futni magadon s mindenből az örök nem-merés,
a félgerezd öröm, a gyönyörből is csak a szenvedés
kövült meg szálkás emlékké szívedben,
majd hívd akkor azt, akit akarsz, hitetlen,
senki nem jön, tág szemmel nézed majd az ég
felhőtlen közönyét,
várod a hajnalt, hogy végigfuss az oroszlánsárga parton,
de nincs tenger, amely lemossa arcodról az arcom,
mert semmi nem voltál, csak töredék, csak percnyi rész
a törvényből, mely bennem volt egész,
szívembe állítottalak, mint szobámba ágyat és asztalt,
lelkedig tudtalak – s eldobtalak, mert ez sem vigasztalt,
én többre vágytam: mint a hibátlan testű lovak
teljes fehér harapással füvet és csókokat –
majd megértesz mindent és hallgatsz forrón mint a por
s ismét boldogtalan leszel mint annyiszor.

(A fotó forrása: pim.hu)