Bertha Bulcsu írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Bertha Bulcsu a Jelenkor első, 1958/1-2-es számában az Eszmélés című elbeszéléssel jelentkezett először a lapban, majd utolsó közléséig, az 1986/5-ös számban megjelent, Borovszky Ambrussal folytatott beszélgetéséig – az 1982-es évfolyam kivételével – minden évben jelen volt a folyóirat hasábjain. Ha pár nappal ezelőtt Tatay Sándort a Jelenkor folytonosságának egyik biztosítékaként jelöltük, akkor ez hatványozottan igaz Bertha Bulcsura is. 1961-től lett a szerkesztőbizottság tagja, majd ő felelt a prózarovatért, Tüskés Tibor kényszerű távozása után pedig ismét szerkesztőbizottsági tagként találkozunk a nevével a kolofonban.

Bertha Bulcsu a szerkesztői munka mellett elsősorban prózáival és interjúival volt jelen a lapban, illetve 1967-ig pécsi lakosként is tevékeny részese volt a város irodalmi életének, továbbá újságíróként a közéletnek is. A Medvetáncoltató című publicisztikai kötetéről írt kritikájában Bebesi Károly az újságírói tevékenységet is a széppróza szempontjából értelmezi: „Bertha Bulcsu publicisztikái – ma talán még érzékelhetőbben, mint valaha – jellegzetesen Bertha Bulcsu-i stílusban vannak megírva; egy érett, jelentős író látásmódjának a sajátos megnyilvánulásaiként újabban éppen a tényszerűségükkel hatnak ránk.” 1981-ben Bata Imre az író válogatott novelláinak (Ilyen az egész életed) méltatásakor az élő magyar rövidpróza egyik legjobbjaként hivatkozik rá: „Bertha Bulcsunak semmi szüksége többé arra, hogy nemzedéki csoport tagjaként beszéljünk róla. Magasan és maga szárnyal, vagyis egy a néhány közt, aki a magyar elbeszélés mestere, világa világ a világban.” A hatvanas évek első felében írt Bertha-szövegekről hasonlóképp nyilatkozik az író barátja, Lázár Ervin is: „Bulcsu akkor már zseniális novellákat írt, ő annak a kornak az egyik legjobb novellistája volt”. Hosszúprózáinak jelenkoros visszhangja szintén nem nélkülözi az elismerést: A kenguru című, a lap hasábjain folytatásokban publikált regényről Gáll István írt dicsérő kritikát, az 1969–1970-ben szintén folytatólagosan közölt Tűzgömbök recenzálásakor Pomogáts Béla a regény nemzedéki emlékezetét emeli ki (1970/5), az 1971–1972-es évfolyamokban olvasható Balaton című (majd a Magyarország felfedezése sorozatban Balatoni évtizedek címen könyvként is megjelent) szociográfiáról Takáts Gyula személyes hangú, lelkes kritikában emlékezik meg az 1974/7-8-as számban.

Látható tehát, hogy prózaíróként komoly elismerésnek örvendhetett Bertha Bulcsu, ám interjúi legalább annyira fontosnak tűnnek, mint a szépírói életmű. A legtöbbször pályaképpel, anekdotával, helyzetleírással és affektív karakterábrázolással szépprózaként induló beszélgetések visszatérő kérdései (álmokról, barátokról, ellenségekről, pénzről, földönkívüli emberekről…) mellett a szerzők munkásságának egyedi jellegzetességei is terítékre kerülnek: alkotáslélektani, irodalomszociológiai és technikai szempontból nagyon fontos forrásokról van szó. Az alább olvasható válogatásból – mely Bertha Bulcsu irodalomtörténeti jelentőségét interjúkészítőként is megvilágítja – ez kiválóan látszik. Egyszerre tárul az olvasó elé a hatvanas–hetvenes évek legmagasabb minőségű irodalmának alkotógárdája és az atomkorszak, mely minősítő jelzőként nem csupán a történelmi időszakot, hanem a Bertha-interjúk által felrajzolt irodalmi időszakot is jelöli.

 

Interjú Zelk Zoltánnal:

Most, hogy interjút készítek vele, szerettem volna látni a tárgyait, az ágyát, a poharát, de csak Sinka Erzsébet ágyát, tárgyait és poharát sikerült megpillantanom. Sinka Erzsébet lakásán fogadott, mivel Sinka másfél éve a felesége. De Zelk nem lakik Sinkánál, csak ott alszik mostanában. Első felesége, Bátori Irén 1958-ban meghalt, azóta vándorol. Másodszor is megnősült, majd harmadszor is, s most két picurka lakás között lebeg a semmiben. Sinka Erzsébet lakása egy korszerűen berendezett pesterzsébeti garzon. Egyetlen szoba, sárga bojtos elegáns szőnyeg, piros szélű fekete heverők, könyvespolc, a falon festmények, falióra, tányérok. Negyedik emelet, az ablakon bedübörög a gyorsvasút, s a csapból nem folyik a víz. Félig nyitva a konyhaajtó, s teljesen nyitva a csap. Ha szörcsög a cső, valamennyien felugrunk, hogy legalább egyetlen fazék vizet összegyűjtsünk. Mit mondjak? Atomkorszak, a technikai civilizáció diadala, holdraszállás. Zelk fáradt. Reggel érkezett vissza Sinkával Jászberényből. Sinka bort tesz az asztalra, vörös bort, Móser Zoltán csattogtatja a fényképezőgépét, Zelk pedig hanyatt dől a fekete sezlonyon és cigarettázik. Nagy színész. Állatian tud szerepelni. Fekve dumál hozzánk, s a következőket mondja:

– Jászberény közelében megálltunk egy autós csárdánál, odajárnak a környék agronómusai, téesz-elnökei… Az udvaron van egy kis állatkert, egy fekete holló pedig szabadon sétál és beszél. Ha a főpincér megjelenik az udvaron, elkiáltja magát a holló: „Gyere, Robi…  Gyere, Robi…" Ha nekem lenne egy hollóm, megtanítanám a Poe-vers refrénjére. Meghívnám magamhoz Vas Istvánt, Juhász Ferencet, s még költőket, és elszavalnám nekik a Poe-verset. A refrént a holló mondaná: „Soha már…  Soha már… "

 

Interjú Kormos Istvánnal:

– Mondj egy pénzösszeget, ami szerinted összeg.

– Ki fogsz röhögni, de nekem csak egy célra kellene pénz. Elmúltam ötven éves és lakásra lenne szükségem. Egy lakás ötszázezer forint. Ezt én nem nagyon fogom megkeresni. Ha váratlanul kapnék egy névtelen feladótól ötszázezer forintot, tudnám mire költeni, és mivel hálátlan szívű vagyok, nem keresném a feladót. Senki ne értse ezt félre, kisebb összeget ne küldjenek a címemre, különben sincs címem. Minden másra van pénzem. Sokat voltam szegény életemben, ifjúságom állandó bizonytalanságban telt, nem ötszázezer, hanem húsz pengők miatt. De helyesbítek, mert nekem egymillióra lenne szükségem. Biztosan könnyen megtalálnám azt az embert, akinek a felét névtelenül tovább kellene küldenem. Remélem, annak nem egymillióra van szüksége.

 

Interjú Örkény Istvánnal:

– Hogyan éltél az ötvenes években? Mi történt veled akkoriban?

–  Az ötvenes években én is, mint annyian mások, skizofrén állapotban éltem, valami jót akartam a világra hozni, s az a kevés, ami a sokból megvalósult, jó is lett. De én viszonylag hamar ráébredtem arra, hogy a szép szavak mögött nemcsak jó szándék, hanem becsapás is van. Mai szemmel nehéz azt a konstellációt elképzelni, hogy egy ember egyszerre kormánypárti és ellenzéki legyen, de én jó néhány évig éltem ebben az abszurd szituációban. Ez persze az írásaimon is meglátszott. Nem is voltam soha kedvenc, nem is szerettem volna azzá válni. Jól emlékszem arra az estére, amikor hirtelen megvilágosult előttem minden. Ez a Rajk-tárgyalás napja volt, amikor Déry Tibor engedélyt kapott, hogy meghallgathassa. Este felmentem hozzá, és ő azt mondta: Betanult szöveget mond, egy szó sem igaz az egészből. Hát ez volt az az elektrosokk, ami engem kigyógyított a skizofréniából. Attól kezdve már meg tudtam különböztetni az igazságot a hamisságtól. Őszintén szólva, ma sem tudom, kinek az érdekét szolgálta, és mire volt jó az a csalás, ami aztán annyi vérbe és szenvedésbe került. Ezt a témát gondosan kerülgetjük, pedig nyilván páncélszekrényekbe zárva megvannak a róluk szóló dokumentumok, de lehet, hogy ezek is húszéves késedelemmel kerülnek majd napvilágra, mint a Kennedy-gyilkosság titkolt ügyiratai. Nem okvetlenül szükséges, hogy én erről az igazságot tudjam, fontosabb, hogy a tanulságot ne felejtsem el sem én, sem azok, akik most a hatalom birtokosai. Igaz ugyan, hogy mindig voltak és lesznek is államtitkok, enélkül a hatalmat nem lehet megtartani, de minél jobban kizárják a nyilvánosságot a hatalomból, annál jobban elszigetelődik a hatalom. A végén, mint Rákosié is, csak névlegessé válik. Eleget tiltakoztam életemben ahhoz, hogy kimondhassam, most ésszerű és jóra törekvő vezetés alatt élünk, de még ez is húzódozik a nyilvánosságtól, illetve a nyilvános vitáktól. Napról napra kötünk kereskedelmi szerződéseket, de csak azt tudatják, hogy kik írták alá, hogy mit adtunk, vettünk, azt már nem. Elvárják, hogy ne csak a családi háztartásban, hanem az ország életében is jól gazdálkodjunk. De miként tehetnénk ezt, ha soha nem tudjuk, mi a tét?

 

Interjú Csoóri Sándorral:

– Életednek volt valamilyen nagy megrázkódtatása?

– Több is. Sokszor voltam beteg. Egyik orvosbarátom szerint, a biológiai esélyeimet ismerve, már kétszer meg kellett volna halnom. Aztán két évvel ezelőtt egy karambol, amiről beszélni is alig beszéltem eddig. Hat hétig feküdtem és isten csodája, hogy megúsztam. Különös, amikor ezekben a veszélyes helyzetekben benne voltam, nem éltem át belőlük semmit. Csak utólag. A karambol a Magas-Tátrában történt, a Hószakadás forgatása közben. Harmadnap a liptószentmiklósi kórházba bejött két szlovák rendőr és behozta az összetört kocsi fényképét, vigaszul. Ilyen szerencsés karambolt ők még nem láttak, mondták. Ami az autót illeti, egy fanyar, mulatságos eset jut eszembe. Egyik ismerősöm Trabanttal ment látogatóba Csehszlovákiába. Egy mérges kutya kiharapott a Trabant farából egy darabot. Ez a történet tetszik nekem. Talán a kutya miatt? Talán az indulat foka miatt? Nem kutatom. De ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy boldogan látnék magam körül állatokat. Nem ölebekre gondolok, hanem jókedvű, okos kutyákra, akik hűségre hűséggel válaszolnak. Ugyanígy gondolok a lovakra is. Szívesen látnám őket például a közlekedésben. Tudom, hogy ez nevetséges utópia. De az a véleményem, hogy a civilizációs fölgyorsulás, a loholás, a lihegés, magaslatról tekintve legalább ilyen nevetséges, ha nem éppen riasztó. Az emberiség elől futó országainak most lassítaniuk kéne. Mondok egy példát. A leggyorsabb gépekhez is hozzátartozik a fékrendszer, mert ha egy autó elindul, de nem tud megállni, nagyobb veszélyt jelenthet, mintha el sem indul. A civilizációs emberiség most egy olyan repülő, amelyik fölszállt, de nem tud leszállni. Fejlődjünk? Bizonytalan értelmű fogalom, ha a régi értelemben használjuk. A robbanásszerű fejlődés az lenne ma, ha a fegyverkezésről le tudnánk mondani.

 

Interjú Juhász Ferenccel:

– Mindig ilyen bekötött füzetekbe írsz?

– Medimpex naptárba írtam A tékozló országot. Ekkor szoktam rá a könyvbe való írásra. Az 1950-es években nem volt papiros.

Elém tartja a vastag, könyvszerű naptárt.

– A Rákosi időkben annyira megszoktam ezt a formát, hogy most külön be is köttetek papirokat. Kardos úr most kötött be nekem újabb íveket.

Kinyitja a szekrényt, kiemel két vastag könyvet. A frissen kötött könyvek gerincén arany betűk és római számok.

– Nézd, milyen finom papír… Bécsben vettem ezt a papírt… Ha valamilyen érzelmi vagy fogalmi problémát megoldani nem tudok, belebújok ezekbe a cselekvésekbe. Papírt, dossziékat veszek, köttetek.

– S azok a kisebb füzetek?

– Az ötvenes években jegyzeteket készítettem mindenhez. Az csak legenda, hogy a prózaírónak kell készülni, s a költőnek nem. Ide mindent felírtam, szóképeket, verslehetőségeket, amik a fejemben jártak. Ha nekiülök egy hosszabb vers írásának, előveszem ezeket a jegyzeteimet… Ezek nem rövid versekhez kellenek, hanem a hosszú versekhez, a nagy konstrukciókhoz. Ezek segédeszközök a lírához. Meggyőződésem, hogy szüksége van erre a lírának is. Ezek a jegyzetfüzetek állandóan használatban vannak (felmutat egy füzetet). Ebben írtam le, hogy édesanyám hogyan vágott ki egy petróleumlámpát az ablakon, amikor apám odahozta a dalárdát…

Kinyit egy újabb füzetet. A fehér mezőben rajzai: páncélok, sisakok szóródtak szét, odább lovak és lovasok páncélban. 

– A halottak királyához készítettem ezeket a tanulmányokat, mivel nem szeretek semmi módon mellébeszélni, pontatlanul fogalmazni… Száz részből, rostból épül a mű. Még le is szoktam rajzolni a verset…

Juhász újabb füzetet tár elém. Keresztre feszített zöld test. Ember, állat, szörny? Aztán beljebb egy másik oldalon kék tóban zöld béka ül. Dülledt szemekkel néz bennünket. Aztán kék páfrányok következnek.

– Így néz ki a műhelyem, vagy nem tudom minek lehet nevezni ezt a dolgot.

Felemel valahonnan egy zöld füzetet. Ez is kötött.

– Száz vers van ebben, rövidek – mondja.

– Golyóstollal írsz?

– Töltőtollal. Ceruzával egyáltalán nem. Egy versem van, amit véletlenül golyóstollal írtam, ez a Gyermekdalok. Tizenkétezer sor. Harminc golyóstollat fogyasztott el. Mátraházán arra ébredtem egy napon, hogy el tudom kezdeni a verset. Csak golyóstoll volt nálam. Babonából azzal folytattam később is. Ceruzával még jegyzeteket sem tudok készíteni.

 

Interjú Vas Istvánnal:

– Milyennek érzed a generációd helyzetét?

– Elég szerencsétlen generáció. Tudom, mindegyik generáció ezt hiszi magáról. A mienk azért szerencsétlen, mert nem generáció. Hiányzott az a törekvése, hogy társadalmi helyzete legyen. Ennek a generációnak nem voltak ilyen értelmű ambíciói. Nem is érdekelte annyira a társadalom, mint az előttünk járókat. Nagy volt a veszélye annak, hogy az ilyen társadalmi érdeklődés kisiklik, és visszaélésekre ad alkalmat. Kényesebbek voltunk, a kisebb politikai nézeteltérések jobban elválasztottak bennünket, mint az előttünk járókat a nagyobbak. Nem is szerveztünk külön lapot, mert jól éreztük magunkat a Nyugatnál. Hol egyikünket, hol másikunkat értékelik, de mint vonulatra nem figyelnek ránk, pedig nagyon sajátságos vonulat. Radnóti, Weöres, Jékely, Zelk, Takáts Gyula, Csorba Győző, Hajnal Anna, Kálnoky, Rónay, magamat is beleértem. Még mindig nem jöttek rá arra, hogy ez összetartozó vonulat. Mi magunk sem ébredtünk rá eléggé.

 

(Fotó: Csigó László, Körkép 1982, 2. kép)