Tatay Sándor írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

„Nemzedékem a Nyugat harmadik nemzedéke volt, de nem tartoztam közéjük. A Nyugatban nem jelent meg írásom, kivéve két álnéven beküldött versemet. Nem is találtam otthont a Nyugat körül. Írói tevékenységem ma is közönségcentrikus” – mondja Tatay Sándor Bertha Bulcsunak a Jelenkor 1972. decemberi számában olvasható interjúban. Sokatmondó az idézet. A Jelenkor 1958-as indulásakor Tatay Sándor már elismert író, és egészen 1991-es haláláig fontos szerzője marad a lapnak. Tüskés Tibor főszerkesztése alatt közöl először, az 1962/2-es szám élén szerepel a Tudós a ködben című elbeszélése. Szederkényi Ervin időszakában a Jelenkor külön blokkot szentel az író 75. születésnapjának, benne Rab Zsuzsa személyes köszöntőjével, Andrej Tarhanov manysi költő versével, illetve Esterházy Pétertől A mámor enyhe szabadságával, amit Tatay Sándornak ajánlott a szerző. Csordás Gábor a folyóirat történetét feldolgozó Fél évtized Jelenkor című sorozatban az 1981–1985. közötti számok szemlézésekor a következőképp fogalmaz: „Egyébként még ugyanabban a januári számban [1981/1 ‒ A szerk.] volt egy Mándy-novella, továbbá versek Weöres Sándortól és Rába Györgytől. Mindhárman a lap legfontosabb szerzői közé tartoztak ebben az öt esztendőben, akárcsak Tatay Sándor, akinek itt egy elbeszélése szerepel, majd remek Bakony-szociográfiáját közöltük végeérhetetlen folytatásokban és nagy élvezettel.” Látható tehát, hogy Tatay a Jelenkor folytonosságának egyik komoly biztosítéka volt, amiben írói értéke és népszerűsége is szerepet játszott.

Stílusának legfontosabb sajátosságait legutóbb Nagy Imre foglalta össze: „a kedélyes vidéki összejövetelek, anekdotázó csevegések hangját idézi s helyszíneit jeleníti meg a kocsmáktól a kúriákig. Csakhogy az ő történetei a realitások vonzásköréből gyakran átlendülnek a szabadon szárnyaló képzelet gravitáció nélküli közegébe, s legjobb történetei olyan valóságos és mégis mesei mezőbe helyeződnek, olyan köztes térbe, amelyet rejtett forrásból származó fények világítanak meg. Ezáltal legmaradandóbb művei el is válnak a hagyományos, anekdotikus elbeszélő modortól.” Az író jelenkoros kötődése természetesen egyáltalán nem független pécsi előéletétől sem. Tatay Sándor Pécsett járt a bölcsészkarra, itt barátkozott össze többek között Weöres Sándorral, Takáts Gyulával és Várkonyi Nándorral is. A pécsi évekről a Lődörgések kora című életrajzi könyv tudósít. A Vekerdi László által a folyóirat 1978/10-es számában emberközelinek nevezett könyvben az anekdotikus elbeszélésmód „mesei mezőbe” helyezése kiválóan látszik. A könyv talán legismertebb fejezetében, az Öttorony című elbeszélésben egyrészt Tatay és Weöres megismerkedése, másrészt az Öttorony címmel tervezett – ám végül meg nem született – folyóirat megalapításának terve olvasható. Utóbbi szakasz rövidített változata a Jelenkor 1976/5-ös számában jelent meg. Az összejövetel helyszíne, a szereplők, a – jelen köszöntő elején feltűnő – Nyugat-utalás mind a valóságra vonatkoztatott értelmezést segítik, ám az ajtó alatt becsorgó bikavért, illetve az azzal korábban motivikusan összekapcsolódó döglött lovak képét inkább a „rejtett forrásból származó fény” világítja meg. A részlet arra is jó példa, hogy Tatay Sándor prózájában milyen elemi szerepet játszik a humor, amely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az író műveit ma is élvezni lehessen.

 

Öttorony

Weöres Sándor ekkor az Alsó Havi Boldogasszony utcában lakott. Gyakran megfordultam nála, de most egy fontos találkozóról írok, mely összefügg folyóiratalapítási tervekkel.

Magas kőfalba vágott kapun át kövezett udvarra jutottam. Jobbra egy pajtaszerű féltetős épület tartógerendáihoz kimustrált bikát kötöttek. Nemcsak a szarva alatt fogta szorosan két kötél, hanem meghurkolták és szétfeszítették lábát is. Idétlenül állt ott, magát megadva, busa fejjel.

Barátom szobájába üveges ajtó nyílt egyenest az udvarról. Lépcső nem vezetett hozzá, küszöb is csak olyan lekopott, hogy könnyen átsöpörhették rajta a szemetet. Nem hiszem, hogy az Alsó Havi Boldogasszony utcában ilyet cselekedtek volna, mert az pörlekedést jelent. A szoba lakójának természete ezt viszont tökéletesen kizárta. Ott sok minden előfordulhatott, csak éppen pörlekedés nem.

Utolsónak érkeztem. Összesen hatan voltunk a szobában. Elsőként Barátos Endrét említem, a költőt. Nem mert névsor szerint akarok haladni, csak önkéntelen, mert ő hullott el közülünk először, vagy tíz évvel később, a háború idején. A szoba legmélyén ült Ficzkó Gyula. Bizonyára ott ült, mert bárhol helyezkedtünk el, kávéházban, kocsmában, vagy éjszakai park nyirkos padján, ő mindig a belső sarkot kereste. Nyomott orra felett onnét világított elő okos szeme. Egy nagy tömegű regénykéziratát olvastam, az volt a címe: Kórfolyam. A székesegyház alatti széles lépcsőn ültünk, annak is az egyik sarkán miatta, és akkor is éjszaka, mikor a kéziratát visszaadtam. Nem emlékszem a regényre, de hogy felrázott, arra igen. Mindenek fölött a cím maga. Orvostanhallgató volt, de a KÓRFOLYAM nem valamely betegség lefolyását jelentette. Minden bizonnyal nem, mert az emlékezet képmagnója szerint hanyatt fekszem keskeny holdsarlóra meredve, hátamat két helyen kíméletlen vágja a kőlépcső hideg éle. Mellettem az irdatlan széles lépcsőn, hol vasárnapi mise után a hívek színes és békés tömege árad, zúdul lefelé a kórfolyam. Kórfolyam, kor folyam, zuhog hatalmasan, mint a Niagara, csak szennyesen, tele bűzlő hordalékkal. Ekkortájt egyszer jártam Pesten. Nagynéném a Keleti Pályaudvar épületében lakott. Ott nagy siettemben késő este túlfutottam a lépcsőn, fel egészen a padlástérig, ahol mindennek vége volt, még padlásajtó sem, csak értelmetlenül felszökött a lépcső. Seprők és hólapátok között egy ember feküdt ott harmónikapapírba csomagolva. Nem hulla volt, hanem csendes alvó. Szuszogása mégiscsak kevéssé nyugtatott meg.

– Ne félj, jóravaló, szegény állástalan mérnök – nyugtatott meg a nagynéném. – A harmónikapapír melegebb, mint egy vattapaplan.

Ezt a mérnököt sodorta elsőnek az ár. A vállamhoz csapódott, megfordult és peregve úszott tovább szennyes habokon.

Láttam gyár kapujában munkanélkülieket ácsorogni felvételért. A kaput kidöntötte az ár és hozta portásostul együtt, görgette a várakozókat, aztán orsókat, roncsolt szövőszékeket.

Parasztok házait árverezték, a dobszó, mint a mennydörgés. És nádas háztetők úsztak, ólak, malacok, szétzilált trágyadombok.

Volt egy orvos ismerősöm, aki fejébe vette, hogy megváltja az egyetemi hallgatókat a nemi betegségektől. Olcsó, rossz lovakban termelt szérumot. Aki segített a lovak gondozásában, azt ingyen gyógyította. Hömpölygetett a szennyvíz felpuffadt gonorrheas lovakat. Ismeretlen okból csendőrök tüzeltek a döglött lovakra.

Láttam én úszni ezenkívül még sok mindent a kórfolyamban le a lépcsőkön, át a meredek parkon, mert amit elmondtam, az semmi akkora folyamhoz. Csakhogy éppen ezek jutottak eszembe, hazudni pedig nem akarok. Az olvasó úgy is tudja, ki élményből, ki a történelemből, mitől voltak akkor éppen szennyesek a hullámok. Most már én is megtanultam úgy ítélni, ahogy az a kor megítéltetik. De milyen szűk volt az akkori egyszerű ember horizontja azéhoz az egyszerű emberéhez képest, aki most innen visszanéz. Majd visszanéznek ránk is egyszer.

Volt nekem nyakkendőm. Barátosnak is volt, Ficzkó Gyulának is volt, Weöresnek is volt. Azért volt, mert nem jár az ember nyakkendő nélkül. Így lógott, vagy úgy lógott. Volt, aki jól meghurkolta, volt, aki hármat csavart rajta, hogy elbújjék a kopottja. Úgy is volt, hogy az ember ki sem bontotta este, csak megtágította annyira, hogy átférjen a feje. Reggel megint bele a fejet a hurokba! De Takáts Gyulának azért volt nyakkendője, hogy szebb legyen tőle az öltözéke. És ez jelentős különbség. Ne higgye senki, hogy ezt gúnyból, vagy irigységből említem. Tisztelettel emlékezem rá ezért és fontos volt, hogy legyen köztünk ilyen ember. A fehér és színes mértani ábrák gallérja háromszögében meghatározták egyéniségét.

Sőt volt közöttünk egy fiatal ember, akinek nevére nem emlékszem pontosan, csak azt tudom, Lacinak hívtuk. Ez a Laci Takátsnál is választékosabban öltözött, sőt puha kötésű, finom, szürke notesze volt, annak fülében vékonyka ceruza. A ceruzával pedig jegyzett. Az ilyen emberről akár azt is sejthettük, hogy egyszer nagy kiadó lesz és ez is helyes dolog volt. Induljon minden nemzedék teljes fegyverzetben.

Volt ez alkalommal a szegényes szobának nem mindennapos, tiszteletre méltó vendége: Várkonyi Nándor. Ha nincs ott, egyikünk sem hiszi komolyan, hogy ami történik, irodalomtörténeti esemény. De ott volt és mi hittünk. Néki nem notesza volt, hanem acélspirálos blokkja, melyre Barátos Endre írta beszélgetésünk lényegét. Tudvalevő, hogy Várkonyi semmit nem hallott.

– Van egy kitűnő regénycímem – szólt Ficzkó Gyula –, figyeljetek: Vágy, kettőspont, tiszta ing.

Barátos ismert nagyvonalúságával körülbelül ennyit írhatott. Cím: Vágy: tiszta ing. Várkonyi ezt nyilván úgy értette, hogy az induló folyóirat címére tettünk javaslatot. Ha pedig úgy értette, a természetes válasz az lett volna rá: marhaság. Valószínű nem is más volt a spontán véleménye, de ő olyan ember volt, hogy mindent mérlegre tett, továbbá senkit megsérteni nem tudott. Filozófus lélek volt, tele jóindulattal és a legmeglepőbb ostobaságra is mentséget keresett. Sőt magában kereste a hibát. Hátha akadnak rejtett összefüggések, melyeket nem tud hirtelen követni. Kedves lélek az ilyen, jó ember az ilyen. Ekkor nagyon megszerettem Várkonyit. Megfontolt válasza pedig ez volt körülbelül:

Nem hiszem, hogy ez folyóiratcímnek megfelel. Igaz, drámaian kifejezi honunk nyomorultságát, különösen, ha elhangzik egy fiatalember keserű hangján. Elfogadható még novellacímnek is. Igaz, hogy korunk magyar irodalmára jellemző a nyomorúság emlegetése; prózára, versre egyaránt. Nagyokra és kicsikre egyformán. Lassan úgy látszik, mintha legfőbb ihletője lenne művészeteinknek. Csakhogy mi nem fürdőzni akarunk ebben a témában, hanem kikiabálni belőle. Ha azt akarjuk, hogy legyen újdonság a lapunkban, legyen elsősorban ez.

Ilyen eszmefuttatás után nem szóltunk Várkonyinak a félreértésről. Nékem zsebemben szunnyadt egy novella, mely az önmegsemmisítés dicsérete volt, kiindulva egy diplomás ember kilátástalan helyzetéből. Meg kell vallanom, hogy lelkem legmélyén sem éreztem a helyzetemet kilátástalannak. Elhatároztam, hogy tervem ellenére nem mutatom meg Várkonyinak, hanem megsemmisítem. Meg is semmisítettem még aznap, csakhogy akkor még annyira megszenvedtem novelláim fogalmazásával, hogy mire készen lett, kívülről tudtam. Néhány hét múlva leírtam még egyszer. Mert annyira tiszteltem fiatalon megalkotott műveimet, hogy nem bírtam elviselni megsemmisülését. A novella néhány évvel később megjelent, mert a nyomorúság költészetének még évtizedei következtek.

Beszélgettünk egymás szavába vágva, sőt mulattunk is a félreértésen. Barátos nem tartotta érdemesnek mindezt tolmácsolni. Hegycsúcsokat rajzolt a spirálos füzetbe, de vélhetted tornyoknak is.

– Öt égbe nyúló torony. Nagy szimbólum! – jegyezte meg Ficzkó.

– Jelentheti a várost és sok minden mást.

– Úgy van – szólt Takáts Gyula –, de csak szépen, pontosan, sorjában. Mik azok a szimbólumok? Nagy hiba volna, ha ezt csak úgy általánosságban kijelentjük itt.

– Jelentőségük lehet elvi, de lehet praktikus is. – Ezt az a bizonyos Laci mondta.

Ujjunkon soroltuk a lehetőségeket.

– Szépirodalom, kritika, képzőművészet, zene, színház.

– Ugye mondtam. – Takáts is ceruzát vett elő. – Rend a lelke mindennek. Akár rá is írhatjuk a tornyokra. Ez áttekinthető és tökéletesen informál.

Kívülről csontok recsegése hallatszott, majd tompa zuhanás. Nyilván ebben a pillanatban taglózták le a bikát.

– A csontok recsegése a legförtelmesebb zene – mondta Weöres. Várkonyi tudott olvasni némelyik ember szájáról, a Weöreséről lehetett.

– Nem bánom, kezdjük a zenei rovattal, akkor is, ha hátulról visszafelé indulunk. Szerencsére van a zenének is, a képzőművészetnek is avatott ismerője a városban, sőt alkotó művésze nem egy. Bár jobb volna, ha folyóiratunk szellemében egyeznénk meg általánosságban.

A következőkben hát erről beszélgettünk, de nem emlékszem rá, miben egyeztünk meg. Valószínűleg semmiben, mert ez sokkal nehezebb feladat volt, mint például a rovatok felsorolása, a rovatvezetők kiválasztása, a címlap és a cím. Természetesen az adott hazai irodalmi helyzetből kellett kiindulnunk. Volt mindenek felett a Nyugat. Létezett még a Napkelet, de ezt a közvélemény művészi- és politikai szempontból egyaránt maradinak tartotta és nekünk nem volt róla külön véleményünk. Nem voltunk egyöntetűen katolikusok, hogy számításba vehettünk volna valamilyen katolikus orgánumot. Nem voltunk marxisták. Nem volt semmi közünk a német mintára erőre kapott jobboldali irányzathoz. A Nyugat körén belül akkor már emlegettek bizonyos népi irányzatot, de mi nem voltunk népi írók sem. Nem voltunk semmik, csak írni akartunk és ehhez folyóirat-oldalakra volt szükségünk. Ha valami közös volt bennünk, az nem lehetett más, csak éppen ez a semmi.

„Aki a dolgok mögé néz, az nem tart többre semmit a szénakutyánál.” E keleti bölcsességet Weörestől tanultam és jó volt abban tetszelegni, hogy isteni adományként a dolgok mögé látok, holott csak elnéztem a dolgok felett. Továbbá az adott némi biztonságot, hogy közöttünk ül Várkonyi Nándor és érdemesnek tart bennünket arra, hogy együttműködjék velünk. Tudós ember volt, bölcs volt és ott ült közöttünk. A vállára raktam magamban a felelősséget.

Egy bizonyos: megegyeztünk abban, hogy felkérjük Babits Mihályt, írjon előszót az induló folyóiratunkhoz. Sőt kijelöltük Weörest, hogy ezt az előszót szerezze meg tőle. Sőt, a Babitshoz induló delegáció másik tagjaként kijelöltek engem. Jelentett ez kötelezettséget valamilyen irányba? Nem, erre senki sem gondolt. Csakhát mindjárt más az, ha egy vidéki folyóirat első száma Babits soraival kezdődik.

Ezt az elhatározást még a praktikus Takáts Gyula is helyesnek találta, sőt a még praktikusabb Lacink is, megjegyezve, hogy minden magyar irodalmi sikerhez a küszöb a Nyugat. Még a napilapoknál is többnyire ott vannak a Nyugat jó emberei, akit a Nyugat elfogadott, az mindjárt más helyzetben van. Úgy is mondhatnánk, hogy íróvá egy ember avathat csak bárkit a hazában: Babits.

Weöres úgy mondta, az volna a helyes, ha a nemzet csináltatna Babitsnak egy nagy kerek pecsétnyomót, hozzá olyan festékkel preparált párnát, amilyent az állatorvosok használnak a közfogyasztásra alkalmas hús hitelesítésére. Ezekkel az eszközökkel a mester minden arra érdemes fiatal írónak a fenekére nyomná a pecsétet. És ettől fogva csak le kellene tolni a nadrágunkat minden szerkesztőségben, hogy megnyíljanak előttünk az ajtók.

Őszintén szólva a külvilág irodalmon kívüli jelenségeiből, különféle fenyegető eseményeiből nem bocsátottunk be semmit ebbe a mi folyóirat-kotyvasztó konyhánkba. Pedig voltak ugyanakkor olyanok, akik eszmékért börtönöket szenvedtek, mártírhalált haltak. A Kórfolyam mentén tovább fűzve gondolataimat szándékoztam valami ilyesmiről említést tenni, de aztán úgy éreztem, ostobának látszanék és méltatlannak a helyzet ünnepiességéhez. És mások is így voltak.

Egy esemény azonban hamarosan megrázott bennünket. Barátos Endre vette észre, és említést tett róla, hogy az ajtó alatt vér szivárog be. Valóban beszivárgott és szép lassan terebélyesedett a tócsa. Félkörben, hegyes előretörésekkel, ahogy a napkorongon a protuberációt ábrázolják. Azt vártam, hogy valakinek lesz ehhez szellemes megjegyzése, de nem volt senkinek. Várkonyi tárgyilagosan megállapította:

– A bikának jóval több vére van, mint a tehénnek vagy az ökörnek.

Mivel éppen szóba jött, azt ajánlottuk Weöresnek, legyen a készülő verskötetének címe: Hideg van.

Egy asszony jött be később, kezében ronggyal és vödörrel. Hátat fordítva nekünk hozzálátott, hogy felmossa a beömlött vért.  

– Mennyi vére volt ennek az isten állatának. Tele lett a vérgödör, végigfolyta az udvart, és még ide is jutott.

Barátos írt a spirálos noteszbe. Azt írta, milyen félelmesen nagy egy közepes termetű asszony feneke is, ha így ellenfényben lehajol előttünk és magasabban van a csípője, mint a feje búbja.

Ezt nemcsak Várkonyi olvasta, hanem körbejárt a notesz. Egyetértően bólintottunk valamennyien.

 

(Fotó: Vahl Ottó, Körkép 1977, 18. kép)