Konrád György Pécs-élménye mélyen gyökerezik. A hatvanas évek második felében szociológusként érkezik Pécsre, ám miközben alkotótársával, Szelényi Ivánnal a Pécset Szegeddel összehasonlító kutatásán dolgozik, írja első regényét is. A szerző a következőképpen emlékszik vissza erre az időszakra: „A hétfő, kedd, szerdai napokat ezekben a városokban töltöttem. S mivel akkoriban írtam az első regényemet is, hát reggel nem indultam el rögtön a pécsi polgárokat kérdezgetni arról, hogy szeretik-e ezt a villamosjáratot vagy ezt a városrészt, hanem beültem a Nádorba, ami az egyetlen igazi kávéház volt az országban a hatvanas években. Ahol alpakka teás- vagy kávéskanna volt, a csészék a tálcán ugyancsak alpakkából, békebeli túróstáskát hoztak a pincérek. Minden nagyon jó volt. Az én Pécs-regényemben nagyon fontos szerepe volt egy férfiúnak, aki nagyon picike volt, mondhatni törpe, s a pincérek gyengéden, a hónaljánál fogva fölemelték, és fölhelyezték az egyik ablak melletti asztalhoz tartozó pamlagra. Ő mindennap azt mondta, hogy egy szimplát fogok kérni, mert nekem egy dupla a testem méreteihez képest sok volna. És ezt a kis elmésséget sosem mulasztotta el elsütni. Ettől volt otthonos ez a kávéház, és még sok egyébtől, mert bejöttek a művészek próba közben a színházból.” A történeti forrásként is fontos passzus tehát először – a részben a Nádorban írt könyvről – A látogatóról szól, majd második regényének pécsi vonatkozására tér át Konrád. A városalapítóról egy másik beszélgetésben a következőket írja: „Főhőse egy város főépítésze, az ő hosszú monológjából áll a regény. A cím maga is Pécsről van elemelve, ugyanis itt a huszadik század elején szokásban volt, hogy azoknak a polgároknak, akik valami érdemlegeset tettek a városért, a »conditor urbis«, vagyis »a városalapító« címet adományozták.”

A művek pécsi vonatkozásainál még korábbi a jelenkoros kapcsolat, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy Konrád György az ezredfordulót követően publikált sokat a lapban. Esszéi, regényrészletei, illetve a korábban hivatkozott – és később A város arca című kötetbe került – beszélgetések mellett Uhrik Dórával, illetve Csordás Gáborral felvett interjúi is izgalmas olvasmányok. Bennük nagyon szépen megmutatkozik, amit Takáts József Jelenkorbeli nekrológjában – Radnóti Sándor nyomán – a „kérdezni tudás liberális készségének” nevez. Az emberfókuszú kérdezés a szerző első jelenkoros közléseiben is észlelhető: a hatvanas évek elején Martin du Gard A Thibault család című regényéről, illetve Gogolról írt tanulmányai, továbbá a „huligán-arcképről” rajzolt riportjai olvashatók a lapban. A tanulmányok azonban a szociológiai eszmefuttatásokhoz hasonlóan műfailag kísérletező szövegek, erős bennük a Konrád-prózára is jellemző esszéisztikusság. Ahogy Takáts József József írja a fent idézett szövegben: „prózaírása az esszéregényre tett talán legnagyobb szabású magyar kísérlet”. A műfaji határokon tudatosan átívelő stílus szép példája a szerző utolsó, posztumusz regénye, az Ásatás-trilógia záró darabja, a Sétabot. A regénynek a Jelenkorban közölt alábbi részletében a Konrádra jellemző természetességgel ér össze az esszéisztikus és a szépprózai kód, a társadalomábrázolás és a történeti érdeklődés.

Konrád Györgyé világirodalmi mércével mérhetően is „városalapító” életmű. Érdemes felemelni a sétabotot, és minél gyakrabban meglátogatni.

Tökéletlenek vagyunk

A tökéletes ember olyan, mint a reklámok, a cég, a klub, a párt, az intézmény, az egyetem, az egyház, a hálózat, a kormány és a közszolgálat etc. embere. Minden intézménynek megvannak a követelményei, és megvan a mintaembere. Minden elfogadott nyelvezethez hozzátartozik egy stílus, egy viselkedési mód, amely az adott körben el van várva. Az igyekvés, hogy a kapott mintának megfeleljünk, szorongást szül, mert hátha nem felelünk meg, és a pályán bizonyára vannak nálunk tökéletesebbek is. Álcázzuk gyengeségeinket, ha érettnek kell látszanunk, akkor komoly sötétbe öltözünk. Erőlködőn és nyúlósan előírásszerűek vagyunk, pempősítjük és tetszés szerinti formára gyúrnánk át jellemünket, mindig valamilyen túlzáshoz igazodó tökéletességeszmény nevében. Ha valami nincs egészen rendben, akkor rosszul van, pedig az egészen rendben és a rosszullét között húzódik az a sáv, ami az élet nagy része. A természetes halál előjeleivel szembeni ellenálló képesség gyakorlatlansága, az ember megijeszthetősége, kipróbálatlansága, a minden undokság kibírására való nevelés elmaradása: ez a gondoskodó, fejlett társadalmak hátránya. Túl hamar jelez a vészcsengő, a füstdetektor egy cigarettától is tüzet jelez. A horroripar jelzi az ijedelemvárást, a készséget arra, hogy a felszín mögül borzalmakat várjunk kifesleni, hiszen a normatív felszín törékeny, a civilizáció kérge vékony, és alant fortyog a szegénység, a barbárság és az őrület fazeka. Gyengeségünk ápolásából él a különféle ételek és italok fogyasztásától eltiltó, vagy ilyeneket javalló, ételelixíreket, tanfolyamon elsajátítható igazságokat ajánló boldogulás-kereskedelem. A lényeg mindezekben az, hogy nekünk jó legyen, hogy önmagunkért valók vagyunk, bár mondhatnánk azt is, hogy egymásért.

A pipaárus bölcsessége

Voltak időszakok, amikor Kalligaro, talán mert éppen szerelmes volt, vagy legalábbis hite szerint az volt, és hosszan tartó viszonyba bocsátkozott, új szerelmi élményeket nem igényelt, nem akart ölek mélyére hatolni, és újra meg újra megbizonyosodni arról, hogy igen, ez lehetséges, igen, most átkarolhatod, most tedd a karjára, a vállára a kezed, amely meleg lesz, ha ő fázik, és hűsítő, ha a nőnek melege van. Hazudd, hogy éppen ez a kis különösség, egy kiálló csont, egy vékony avagy vastag comb egyszerűen gyönyörű. Alig hihető, hogy a tulajdonosa nem szeretné hallani a dicséretét, mindenkin találsz valami bókolnivalót, mondhatod, hogy olyan szaga van, mint a libanoni szőlőnek, s bár nem tudod, hogy az milyen, de gondolod, hogy jó. Az a fontos, hogy a szép hölgy – mondta Amin Husseini – énnálam a saját palotájában érezze magát, ahol ő az úrnő, ahol mindenki az ő kedvét lesi, ahol minden illat az ő orrának hízeleg. Amin is bizonytalan lehet már ott, a Via Dolorosának, a szenvedés útjának nyolcadik stációjánál, az ő ifjúsági szállodájában és pipa- meg csecsebecse-árudájában, mert a fegyveresek itt is, ott is megfélemlítik a kereskedőket, akik a másik embert csábítani szeretnék és nem kényszeríteni, ezért Amin tőlem többet kér ugyanazért a pipáért, mint a másik vevőtől, csak mert észrevette, hogy a portékája tetszik nekem, és hogy a szemem világosan beszél arról, hogy crazy, bolond, lüke, eszement, elszállt, vagyis olyan ember vagyok, akivel lehet beszélni.

Egyszer megjön

Van egy ember, aki mindig ott ül a buszmegálló padján a templom mellett, és már nagyon elbüdösödött. Egy fiúról hallottam, aki nem volt hajlandó megmosakodni, és abban a ruhában maradt, amelyben akkor volt, amikor az anyja meghalt. Egyszer erővel levették róla, tiszta ruhát adtak rá, de ahhoz már nem ragaszkodott, azóta fürdik. Ahogy bennem van egy csomó ember emlékképe, úgy a faluban-városban benne vannak a most élők és a már elhaltak, benne az aktákban és a memóriákban. Egy koros férfi ül a falusi kocsma előtt, és vár valakit. Itt kanyarodnak be a kocsik, bármerről jönnek, és itt érdeklődnek, hogy hol lakom. Megmondják. Csak az nem jön, akit várok, aki nem halt meg, csak megszüntette a nyomait. Várok valakit, mondom a kocsmárosnénak, egy vékony, érzékeny teremtésnek. A kocsmai viccelődők azt mondják, a fegyveres embert várom. Unokafivérem ötvenhatban magához vette egy halott fiú személyi igazolványát, és egy hamisítóval a saját fényképét tétette bele. El akart tűnni, hogy új alakban újjászülethessen. Kérdezik, hogy kit várok, én meg egyre furcsább történeteket mondok. Egyszer csak jön egy nő a leépült, gyerekes férjével, rásziszeg, az meg játssza a bambát, vagy valóban az, ő is az, elfogadta az asszony teljhatalmát. Megismerjük egymást. Tudatom egyik felével azt gondoltam, hogy meghalt. De azt sem tartottam lehetetlennek, hogy él valahol, hogy átalakult. Gondolom, hogy ő is gondolt valamit énrólam. Budapest is minden reggel más, minthogy minden állás- és ülésponthoz hozzátartozik egy lelkiállapot, naponta kicserélődhetünk egy kicsit. A pinceablakból fölnézve most éppen egy mentabokrot látok; egy levelet leszakítottam, beletettem a teámba, és a feltámadó illat Jeruzsálembe vitt, a Via Dolorosára, ahol otthonosan ültem egy arab kereskedő boltjában, és ma sem értem, húsz év múltán, hogy az akkori megértés miért ne lenne folytatható. Lehet, hogy néhány rögeszme Amin fejében is megkövesedett, de mert életpárti és kedvesen élveteg, vékony férfiú volt, kevés foggal, világító tekintettel, megértettük egymást, egy közös vízipipa két csövét szívtuk a földön, párnákon ülve, és elfogadva, hogy egy Ali nevű kamasz fiú hozza a parazsat, a mentaleveles teát, és a szorosan hajtogatott perzsa dohányt, amely a vízipipához illik. Húsvéthétfő volt, rengeteg zarándok, folyton fényképeztek, hogy lám, egy pipát szívunk.

A Jelenkorban közölt részlet teljes egészében itt olvasható.

(Fotó: Tóth László)