Ágh István a hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évek elejéig folyamatosan jelen volt a Jelenkor hasábjain: versei mellett tanulmányokat és kritikákat közölt (például Bertók Lászlóról, Hervay Gizelláról és Tatay Sándorról is). A – Kabdebó Lóránt által elkeresztelt – Hetek néven ismert költői közösség tagjaként indult szerző életművét sokszínűség jellemzi. A kritika által egybecsengően hangoztatott magas fokú formai tudástól egyáltalán nem idegen a kísérletező kedv, legyen szó avantgárd elemeket alkalmazó akrosztichonról vagy az ismétlés alakzatára építő versekről. A sokszínűség mellett azonban nagyon erős karakterrel rendelkezik az életmű. Pontosan állapította meg Papp István, hogy Ágh költészetének alapköve az elégikusság. Szépen példázza ezt az 1985/1-es Jelenkort nyitó Napló első verse, a ság-hegyi délutánt rögzítő Reménytelen tető, az 1989-es gyászköltemény (az Apám centenáriuma), vagy az Altató imádság helyett, melynek beszélője az alvás és a halál motívumára montírozza Krisztus passióját.

Nem idegen az elégikus hanghordozás a Napraforgó című verstől sem. Az 1988. novemberi számban megjelent darab viszont nagyban eltér a korábban hivatkozott szövegektől. A páros rímekbe font nyolcas jambusokat sűrű, egymásba szövődő képek görgetik. A virágporhoz, majd aranysugárhoz hasonlított lélek és az alatta mérlegként megjelenő napraforgó képét követően a második versszak végén a lírai én figyelme irányt vált. A tömény (s eképpen „súlyos”) természeti jelenségek leírásával a kertben kapáló nő profánnak tűnő képe kerül szembe, amit a megszólaló az érzékiség felmutatásával ismét megemel. A vers tétje, hogy a „békességként” jelölt utolsó két versszak el tudja-e érni a szövegnyitányban látott napraforgó (s a rajta nyugvó lélek) ábrázolásának magasságait. Persze eléri. Erre utal direkt módon az Ágh költészetében egyébként kevésbé gyakori szójáték („a napraforgó ráforog”), és ezt mutatja az utolsó passzusban a drámaiság ellenpontjaként felmutatott csodálatos záró sor: „könny kékellik a hajában”. A Napraforgó igazi mestermunka, méltó Ágh István életművéhez.

Napraforgó

Zöld nyárson tányér sárgaréz
mérlegén fekszem mályva-ég
paradicsom-föld közt lemért
lélek a súlyom semmiség

mint darázs szárnyán milligramm
virágpor megragadt arany
sugár gombostűhegye csak
de békességem súlyosabb

a mező zöld tonnáinál
mit döngő gulya kerge nyáj
traktor nyom s leszálló madár
míg kapros kertben nő kapál

hajló Vénusz nyíló titok
óriás zöldben tűzpiros
karton parázna nyers idom
a napraforgó ráforog

szerelmesen hétszáz ággyal
közepén selyemruhásan
meddő szűz szenved magában
könny kékellik a hajában

(Fotó: Valuska Gábor)