A hatvanas-hetvenes évek fordulóján gazdag és sokszínű volt a magyar költészet. A lírafordulat néven ismert, elsősorban Tandori Dezső, Petri György és Oravecz Imre nevéhez kötött költészettörténeti folyamatot sok értekező munka tárgyalja rendszerszintű jelenségként, míg a kevésbé formabontó költészetfelfogás jegyében megjelent korabeli verskönyveknek inkább az életművön belüli megközelítése jellemző. Ekkor látott napvilágot például Kormos Istvántól a Szegény Yorick, Lator Lászlótól Az egyetlen lehetőség, Nagy Lászlótól a Versben bújdosó, illetve ekkor tette közzé összegyűjtött verseit Zelk Zoltán (Sirály) és Juhász Ferenc (A mindenség szerelme), Nemes Nagy Ágnes válogatott költeményeinek gyűjteményéről (A lovak és az angyalok) nem is beszélve. Impozáns névsor, emlékezetes verseket tartalmazó erős kötetek.

A lírikusként és értekezőként is ismert, igazi jelenkoros szerzőnek mondható Fodor András 1972-es könyvére, a Kettős rekviemre talán kevesebben emlékeznek. A kötet fókuszpontjában a Fülep Lajos, illetve Colin Mason halálára írt gyászversek állnak. A Fodor András életéről szóló szövegekből, illetve a levelezésből és a naplókból kiderül, hogy Takáts Gyula mellett ők gyakorolhatták a legnagyobb hatást az egyébként kiterjedt irodalmi kapcsolati hálóval rendelkező költőre. Fülep Lajos és a Bartók-kutató Colin Mason barátsága egyaránt az Eötvös Kollégiumból ered, előbbi tanára, utóbbi kollégiumi lakótársa volt Fodornak. A Fülep Lajossal kialakult mester-tanítvány viszonyt, illetve a Masonnel kötött barátságot a szerző terjedelmes – és komoly forrásértékű – naplója, az Ezer este Fülep Lajossal örökíti meg, míg – pár hónapon belül bekövetkezett – haláluk művészi dokumentuma a Kettős rekviem lett.

Az alább olvasható Érkezésben a „Barátom tudja már, hogy feléje megyek.” sorban Colin Masont örökítette meg a költő, ahogy korábban neki ajánlotta az Át a tengeren ciklusát és a Vers a távoli baráthoz című költeményt is (az 1958-as A kocsmában versszereplőként ábrázolja Masont, illetve őt szólítja meg a Várakozás, repülőtéren is). Az Érkezés ráadásul egy kiváló beszélgetés kíséretében olvasható a Jelenkor 1981. májusi számában a Lator László és Domokos Mátyás által vezetett Versről versre-sorozat részeként. A beszélgetés betekintést enged a szöveg poétikai működésébe és a keletkezés élményanyagába, továbbá a költemény újraközlése lehetőséget nyújt arra is, hogy az olvasó az egyik leginvenciózusabb darab segítségével kapjon ízelítőt Fodor András költészetéből.

Érkezés

Párák edénye, áttört messzeség,
eső utáni, nap-zsongatta kék,
kifeszített örvény, a végtelen
megpörgetett búgócsigája s lenn:
szárnyak ekéin, hártyák üvegén,
mindenfelől a darázs-dühü fény.
S alul ujjongó
     örömök őrült tengere: mező.
Hal árnyéka gyanánt úszik
     velem a foghatlan idő.

A szem, az ész mohó átlóiban,
ki látja meg, mily szörnyű titka van,
míg ostort ránt a szürke és fehér,
utak, folyók közt tündöklik a tér,
míg a vashíd, a kőzsilip, a gát,
az akarat ünnepli önmagát,
s elhiteti, hogy mind e viruló,
tünékeny pompa mégis a való,
hogy ködök, füstök örvén átszakad,
új teljességbe szabadít a nap.

     Sóvár szerelmek biztonsága, szép
kerek edény, eső mosdatta kék,
szomjat fakasztó irgalmadban itt
öröknek érzem múló tárgyaid,
hiszem, hogy mind az áramló jelek
rólam beszélnek, értem intenek.
És száll velem a ház, a lomb, a kő,
a rét fölé kerengő repülő,
tű és beton. Gép halk robaja ráz,
és krómvillám és nikkelragyogás.
Hangárok, kürtők, kinyújtott kezek.
Barátom tudja már, hogy feléje megyek.

Egy forgó, néma dob a terem közepén.
Mi ez az októberi nyár, mi ez a vad remény?
Üvegtetők csempéiből szikrázva ég, lobog,
ölel a déli kék idő, a tisztára mosott.
Ölel, nem mondja meg, hogy álnok
     kerítő mámora.
Nem mondja meg, hogy ezt, hogy így,
     nem élem át többé soha.

(Fotó: Vahl Ottó)