Oravecz Imre állandó szerzője a Jelenkornak, versesköteteinek fontos darabjai mellett regényrészleteit is közölte-közli a lapban. A kritika előszeretettel nevezi próteuszi alkotónak, elsősorban a pályakezdéséhez kötött első három verseskönyve miatt, ugyanakkor az életmű erős folytonosságot is mutat. Már az első jelenkoros költemény, az Egy földterület növénytakarójának változása című kötetbe beválogatott Trakl utoljára Budapesten is magán hordozza az Oravecz-féle stílust, sajátos, letisztult mondatszerkezettel és a felsorolás alakzatába rejtett gondolatritmussal. Legyen szó a tapasztalt világ jelenségeinek prózaformába sűrített vagy néhány verssorba tördelt rögzítéséről, illetve a hosszabb litániaszerű darabokról – mint az alább olvasható Örömódáról –, az Oravecz-világ alanyi távolságtartása és a kötetek egyes szövegeinek kohéziója ugyanazt az olvasói élményt idézik elő, amiről Kőrösi Zoltán is írt az Örömódát tartalmazó könyv, A megfelelő nap kapcsán: „Oravecz költészete szemérmes (s már ezért is megható) transzcendens költészet. Olyan transzcendens költészet, amiben hallatlan finomsággal vegyül a keresés és a bizonyosság, az elkeseredés és a megnyugvás. Olyan munka, amiben a létezés egyes dokumentumai – a versek, feljegyzések – együttesen, szövegszövetként nem csupán magát a létezést, a dokumentáló létezését mutatják meg pontosabban, de egymásra hatva erősítik az egyes verseket is, és az összerakódás, maga a munka, maga a feljegyzés ismétlődő metódusa segítségével vallanak a transzcendenciába vetett hitről.” Egyszerűségében megemelt, megemeltségében egyszerű szövegvilág, az „elkerülhetetlen és szükségszerű örömök” rögzítője és okozója, a kortárs magyar irodalom egyik legkomolyabb, továbbra is formálódó életműve.

Örömóda

Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,

a fénynek, mely reggel beárad a házba,
az ablaknak, melyen át kinézek,
a levegőnek, melyet belélegzek,
az ételnek, melyet magamhoz veszek,
a víznek, mellyel szomjam oltom,
a tűznek, melynél melegszem,
a ruhának, mely befedi testem,
az ajtónak, melyen át a szabadba lépek,
a földnek, melyen járok,
az útnak, melyen sétálok,
a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,
a falevélnek, mely elém hull,
a fűnek, melyet nyírok,
a magnak, melyet elültetek,
a zöldségnek, melyet magam termesztek,
a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok,
az erdőnek, melybe vágyom,
a papírnak, melyre írok,
a ceruzának, melyet közben fogok,
a terasznak, hova munka után kiülök,
a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra,
a széknek, melyben helyet foglalok,
az estének, mely felváltja a nappalt,
a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,
a tücsökciripelésnek, melyet sokáig hallgatok,

már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.

(Fotó: Szabó Miklós)