A Jelenkor hatvanas évekbeli számaiban sokszor találkozhatunk Csoóri Sándor nevével: a könyveiről írt kritikákon kívül visszaemlékezések és természetesen az akkori kortárs magyar költészetről írt összefoglalók is számolnak a szerzővel. Tatay Sándor például az 1963-as áprilisi számban megjelent útirajzában a következőket írja Csoóriról: „Csoórit figyelemmel kísértem megjelenésének hőskorszakában, híressé vált válságában, amelyet azért szívesebben neveznék elmélyülés korszakának. Ismerem szülőfaluját, Zámolyt, ahova hazatért az eligazodásért. Ezt okosan tette. A szülőfalum engem is és még jó néhányunkat mindig eligazít. Itt legkönnyebben leli meg az ember a külső jelenségek között a lényeget. Itt mindenkinek és mindennek könnyen mögéje lát. Csak egy rejtély számomra, a zámolyi rengeteg sár, Zámoly a rideg parasztjaival hogyan termette Csoóri mostani költészetét?” A szubjektív, ugyanakkor lényeglátó passzus mellett távolságtartóbb megállapításokat is olvashatunk. Néhány évvel később, 1967 februárjában Szederkényi Ervin – már akkor is hiánypótló folyóiratszemléjében – jelzi Csoóri jelentőségét: „A legfeltűnőbb s talán legörvendetesebb a költő Csoóri Sándor újjászületése; 1966-ban ő a legtöbbet publikált költő”. Csoóri végül a hetvenes évek második felében vált a Jelenkor fontos szerzőjévé. Több kiváló költeményét is itt közölte: a Kiböjtölöm megtisztulásodat, a Vallomás a városhoz, az Amszterdami bolyongás vagy az Incselkedni vadhírek jönnek egyaránt más és más oldalról mutatják meg a költőt, akire az Emberek, ágak című versével, az 1979. áprilisi szám nyitó darabjával emlékezünk. A Jelenkorban közölt szövegek közül képalkotási és retorikai szempontból – az egyetemes és a személyes tekintet találkozásaként – talán ez a vers mutatja meg leginkább Csoóri költői nagyságát.

Emberek, ágak

Teli van csönddel ez a nap,
teli van csönddel a világ,
rossz csönddel, nehéz csönddel,
mintha egy néma kakukk fészkelte volna fülembe magát.
Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában,
hiába lövöldöznek próbabábukra
vérengzésre készülő, titkos terroristák:
doboz-mindenség süketsége bújkál a hallójáratokban.
Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok.
Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára
föltűzött, rongyos baglyok.
Talán meg kellene szeretnem valakit újra,
lélegzetét,
fapapucsa zaját a lépcsőházban
s hallgatnom, ahogy a haja pattog, ha fésülködik.
Elmúlna közben egy év,
elmúlna kettő
s visszatérnének hozzám a hangok,
akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából,
tányérok hangja,
országok hangja,
párkányt rugdaló esőké,
a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása
s a lombok levélke-hangok
súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk:
emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.

(Fotó: Kecskeméti Kálmán)