Várady Szabolcs költőként, műfordítóként, illetve az Európa Könyvkiadó és a Holmi szerkesztőjeként egészen különleges életművet tudhat magáénak. Mindössze négy verseskötete jelent meg, a legutóbbi De mennyire címmel. Ahogy Krupp József, a könyv kritikusa fogalmazott tavalyelőtt a Jelenkorban: „Várady Szabolcsnak, a kortárs líra egyik legmagasabban kanonizált szerzőjének minden kötete eseményszámba megy, ugyanakkor aligha lehet az a benyomásunk, hogy művei folyamatosan jelen volnának az irodalmi diskurzusban.” Az alább olvasható vers, a Búcsú például 14 évvel a folyóiratbéli megjelenése után került be a költő gyűjteményes kötetébe, A rejtett kijáratba. A Várady-költeményekre jellemző finom irónia és a formai tudatosság szépen érzékelhető benne, ahogy a nyelvi játékba bújtatott párbeszéd igénye is: a kiindulópont (és a zárlat) Apollinaire Búcsújára, de a „nollé-vellé”, illetve a „telmaH” félpalindrom kifejezése már Shakespeare Halmetjére utal. Kifogástalan formaérzék, mélyen intellektuális líra.

Búcsú

Hát, olvasó, isten veled.
Találkozunk-e még, ki tudja?
Ez egy érzelmes jelenet.
Fut az idő, tán erre futja. 

Állt volna – elfinnyáskodám.
„Idő? Piha, azzal nem élek!”
Most se fügém, se datolyám –
hogy egyebekről ne beszéljek. 

És hogyha visszapörgetem?
Az meg annyit tesz, nollé-vellé,
mint porszívózni a szinen,
de megy minden a pora mellé.

Az aztán visszás egy darab!
„Ósz, ósz, ósz” – nyeldekeli telmaH.
Kapaszkodónak mi marad?
Itt-ott ha néhány egyenes „hah”. 

A többi néma hahota.
Virág helyett meg ez a szál gyom.
Hangaszálak, idő szaga?
Itt sem vagyok már. Isten áldjon.

1987

(A kép forrása: www.litera.hu)