Az elbeszélés a Jelenkor 1983/10. számában jelent meg, majd a Volt egyszer egy Közép-Európa kötetben. Pontos, szikár próza, hamisítatlan Mészöly-mondatokkal, illékony költőiség és fegyelmezett távolságtartás jellemzi, hab és jéghegy egyszerre.

A mű hatástörténete is izgalmas: Parti Nagy Lajos egyik kedvenc elbeszéléséről van szó, több motívumot is felhasznált belőle a Rókatárgy alkonyatkor című nagyverséhez. A két szöveg közti kapcsolatot Thomka Beáta említi az Anyasiratóról írott kiváló tanulmányában. Ennyiből is látszik, hogy nemcsak Mészölyt olvasni élmény, hanem a munkássága nyomán írt szép- és szakirodalom is nagyon komoly esztétikai és gondolati hozadékkal bír. Ami Mészöly érdeme is, természetesen.

Hatvannégy éve esett el a róka – Ragacsos és vörös volt az est… – a megyeszép fiatalasszony akkor húszéves, első terhességével a Séd-patak medrében lopakodnak éjszaka orvoshoz, mert nem lehet tudni, hogy a vörösök lőnek-e beléjük a kijárási tilalom megszegése miatt vagy egy bujkáló fehér, hisztériából, mikor a zörrenő lépéseket meghallja. Később, negyven év múlva, egy félig rombadőlt parasztház kiutalt hátsókonyhájának salétromos falán lóg súlyosan a blondel-rámás festmény. A képen már tízéves asszony, a fedetlen puha vállról könnyű selyemkendő ereszkedik alá, az ölben heverő két kéz ujjai tétova artisztikummal éppen csak elkerülik a villamos kisülést, nem kulcsolódnak össze, még az ujjbegyek sem érintik egymást, csak egy soha véget nem érő pillanatra érzékien polarizáltak. Az egyik kisujj természetellenesen könnyed ficammal görbül meg – ahogy a levegő királynői ereszkednek le a fűrészporra és egy lélekzetelállítóan mozdulatlan pillanatig a lehetetlenre vállalkoznak: merev bájjal úgy köszönik meg az ünneplést, hogy nem hajolnak meg, noha mégis meghajolnak, földre varázsolva a repülés és álom súlytalan akrobatikáját. A dimenzióhiányt. A dimenziótöbbletet. A fiatalasszony már azokban az években boldogtalan, a repülésből és álomból semmi nem lett; a kiismerhetetlenül hallgatag, kétségbeejtő predesztinációt sugárzó férfi biztos támaszként magasodik mellette, mint a védtelen rejtőzés kálvinizmusa. Hab és jéghegy parabolája. Ezeknek az éveknek emlékezetes képkockája, mikor a nyárvasárnapi déli korzón két matrózruhás fia versenyt mászik a vastraverzes villanyoszlopon és ő – kék pöttyös napernyővel a kezében – hiába könyörög, hogy jöjjenek le, fülük botját sem mozgatják: nem szalasztanak el egyetlen alkalmat sem, mikor a veszély próbára tehető. Megátalkodottan kapaszkodnak a traverzekbe, pár centire a magasfeszültségű drótok alatt. Gyilkosan süt a nap, mint az elrontott paradicsomban. Mosolyok kereszttüze, csődület, társas biztatás, élveteg kajánság, némi erotikus humor. A fiatalasszony percről percre szebb a félelemtől és büszkeségtől. A hivatal bricskája véletlenül akkor hajt arra, hátul úgy állnak ki belőle a féderes ülés alá dugott lejtező rudak, mint a farsangi hurkapálcák. Az öreg kocsis fölismeri a helyzet tanulságát, szorosan a járda mellé kanyarodik és lenyújtja a hosszúnyelű ostort – „Tessen odacsípni a seggükre, tekintetes asszony!” Zavart feudális megrökönyödés keveredik a nevetésbe, ami meg is pecsételi az alulról jövő tanács sorsát – ahogy az efféle előírásos, bármilyen feudalizmus boldogul. A kocsis fakó zavarral hajt tovább, a fiatalasszony arca sápadt-vérpiros. Nem tagadhatják le, hogy csak ők magányosak.

A teljes szöveg itt olvasható.