Az elbeszélés kisebb-nagyobb változtatásokkal olvasható Az ellenállás melankóliájának első oldalain. A Jelenkor 1990/12-es számában Földényi F. László recenzeálta a könyvet. A szóban forgó részletről a következőket írja: „A regény Pflaumné hazatérésének bemutatásával kezdődik; az író később észrevétlenül vált át Eszterné alakjára, majd őt is épp ilyen észrevétlenül hagyja ott. Nemcsak a szereplők iránt tanúsított mély megvetés érződik a megjelenés és eltűnés különös ritmusából, hanem az a meggyőződés is, hogy ezek az emberek, mint a felhúzott bábuk, a szerző közbeavatkozása nélkül is haladnak a maguk végzetes pályáján.” Ez a fajta sorsszerűség szembetűnő a Pokol, hirtelen olvasásakor is, ami önálló elbeszélésként és Az ellenállás melankóliájának nyitányaként is magával ragadó szöveg, a Krasznahorkai-féle atmoszférateremtés és mondatfűzés kiváló példája.

Eligazította a háta mögött a bunda redőit, kinézett az ablakon, majd hogy a jónéhány percig újból várakozásra kényszerített szerelvény nekiindult, egymásba harapó, zavaros gondolataitól kimerülten, zúgó aggyal figyelte az odakint elúszó sötét és üres vidéket, a telehold fényében is csak éppen hogy elkülönülő égbolt súlyos tömegét. Ám sem a vidék, sem az ég nem mondott neki semmit, s csak akkor eszmélt rá, hogy szinte meg is érkezett, amikor a vonat már a városba vezető országút – le sem eresztett – sorompói között vágott át, s ő, tenyerével beárnyékolva az üveget, megpillantotta a helyi gazdaság komor istállóépületeit a föléjük magasodó ormótlan víztoronnyal. Gyermekkora óta ezek – az országúti sorompók s az állati meleg kicsapódó párájában fekvő hosszú, lapos épületek – tudatták vele legelőször, hogy biztonságban hazaérkezett, s noha ezúttal különös oka lett volna rá, hiszen nem akármilyen viszontagság végét jelezték, még csak nem is emlékezett vissza arra a hajdani, heves szívdobogásra, mely mindannyiszor elfogta, ha egy-egy rokonlátogatásból, vagy évente kétszer a számára oly emlékezetes operettelőadások után azóta szétesett családja körében a megyeszékhelyről visszatért, mert míg akkoriban úgy tűnt, a város a maga barátságos melegével mintegy természetes, oltalmazó udvara otthonának, addig mára amúgy is hamis bensőségességéből nem maradt egyéb, mint üres utcák rideg labirintusa, ahol még az ablakok is, miként a mögöttük ülők, vakon bámulnak maguk elé, s a fojtott csendet csak marakodó ebek „tépő ugatása veri fel”. Nézte a város közeledő fényeit, s mikor a vonat túljutott a gazdaság nyitott gépparkján is, hogy a sötétségből épp csak előtűnő, a sínekkel egyvonalban futó hosszú jegenyesor mentén haladjon tovább, elszorult szívvel próbálta megkeresni a kivilágított házak és utcai lámpák még távoli, szegényes ragyogásában a lakását rejtő háromszintes épületet, elszoruló szívvel, igen, mert a megkönnyebbülést, hogy végre a közelébe ért, szinte rögtön el is nyomta az aggodalom, hiszen tudta jól: a most már közel kétórás késés miatt a szokásos esti autóbuszjáratra nemigen számíthat, s így gyalog („És egyedül…”) kell megtegye az utat az állomástól hazáig, márpedig annak még a lehetősége is kétségbe ejtette, hogy éppen most, alig néhány lépésnyire a céltól, történhet vele valami. Az ablak alatt konyhakertek apró parcellái s lelakatolt faházak futottak el, majd a befagyott kanális hídja vált ki egy pillanatra a sötétből, mögötte a régi malommal; ám Pflaumné nem szabadulásának, hanem újabb megpróbáltatásának gyötrelmes stációit látta bennük, hiszen korábbi várakozása ellenére a borostásképű még mindig a vonaton ült, így muszáj volt számolnia azzal, hogy esetleg vele együtt (vagy: miatta?) az is leszáll az állomáson. Remegő kézzel húzta elő retiküljéből s kötötte fel vastag gyapjúkendőjét, s az idegességtől egészen megfeszülve figyelte a hosszan elnyúló fűrésztelep számtalan fenyőgúláját, aztán a rozzant bakterházat, a vakvágányon alvó öreg gőzmozdonyt, s a szerelőcsarnok rácsos ablakain kiszűrődő erőtlen világosságot. Úgy vélte, a vonattól majd az állomásépületig, amíg átmegy a síneken, minden kétséget kizáróan meggyőződhet róla, hogy készül-e még ellene valamire a férfi, vagy – mint remélte – a helyén marad, s ezzel végleg békén hagyja, ám egy váratlan esemény keresztülhúzta számításait. Amikor ugyanis a szerelvény egy végtelen hosszú, mozdulatlan tehervonat mellett lassítani kezdett s ő egy hűvös „Jó estét!”-tel elköszönve fecsegő útitársától leszállt a hideg éjszakában, mintha csak baljós összefüggésben állt volna megérkezésével, egyszeriben kialudtak a lámpák az állomáson és – amint az hamarosan kiderült – az egész városban. Természetesen ekkor már nem nézett se jobbra, se balra, csak a lába elé, hogy orra ne bukjon a síneken, s gyorsan kisietett az állomás előtti térre, abban bízva, hátha a busz mégis bevárta a vonatot, vagy legalábbis, hogy a késői járatot, ha van, eléri még. De nem állt már ott egyetlen jármű sem, amiként „késői járatra” sem számíthatott, mert a vasút főbejárata mellett kifüggesztett menetrend szerint éppen az volt az utolsó, amelyik a szerelvény előírt érkezési idejét követően nyilván nemsokkal elment. „Hát… nincs szerencsém…" – jegyezte meg magában keserűen, majd vetett egy pillantást a kivilágítatlan térre – s akkor hirtelen olyan érzése támadt, hogy a posztókabátost látja balra, a túloldalon, amint elbizonytalanodva körülnéz, aztán elindul, s akár valami jelenés, el is tűnik a szeme elől. Mindez olyan gyorsan játszódott le, s ő olyan messze állt tőle (arról nem is beszélve, hogy a kásás holdfény derengésében még ott is mozgást s alakot látott, ahol nyilvánvalóan nem lehetett semmi), hogy egyáltalán nem volt biztos benne, nem tévedett-e, amikor felismerni vélte, mindenesetre ennek már a puszta valószínűsége is rémülettel töltötte el, s szinte futva indult hazafelé, a belváros felé vezető néptelen sugárúton. Ami azt illeti, még csak meg sem lepődött igazán, mert bármennyire is képtelenségnek látszott (persze nem volt-e képtelenség egész utazása is?!), valami már a vonaton azt súgta neki, hogy története a borostásképűvel – megerőszakolásának dermesztő kísérlete – még korántsem fejeződött be, s minthogy most, midőn nem lehetett tudni, szemből vagy hátulról lepi-e majd meg („Ha ő volt egyáltalán… és nem képzelődés az egész…”), kezdte magát úgy érezni, mint aki zsilettpengét nyelt, amikor a szabadulnivágyás kétségbeesett lendülete is, a pattanásig feszült mozdulatlanság is egyaránt életveszélyes és kibírhatatlan. Csak elszántságában bízhatott.

A teljes szöveg itt olvasható.