A Jelenkor 1985/4-es számának elején olvasható József Attila-blokk hét verset, két tanulmányt és egy rövid esszét tartalmaz: utóbbit Arckép-változások címmel Nemes Nagy Ágnes jegyzi, aki költői és műfordítói munkássága mellett nagyon komoly értekezői életművet tudhat magáénak. A József Attiláról szóló szöveg példaértékűen mutatja fel a Nemes Nagy-féle értelmezésmód esszéisztikus logikáját és költői nyelvhasználatát, emellett impulzív bizonyítéka annak, hogy József Attila költészeti öröksége a kezdetektől fogva mélyen átjárta az úgynevezett „újholdas” költészetet.

Mi, közvetlenül a háború után indult fiatalok, gyors heurékával, vagy rövid átmenet után egyszere rájöttünk, hogy elemi szükségünk van József Attilára, szerencsénkre előbb jöttünk rá, mielőtt a költő hivatalos, kényelmetlenül apodiktikus, irodalomtörténeti beiktatása megtörtént volna. Sokan, például az Újholdas fiatalok legtöbbje, fiatal életünk döntő rétegéből, a háborúból hoztuk magunkkal új József Attila élményünket. Egyszerre látni kezdtük, amit a korabeli kritika nem látott, talán nem is láthatott benne, különbözését az adott költői környezettől. Mit jelentett nekünk az ő verse? Mindenekelőtt a szélsőséges, a szavakká alig tagolható tapasztalatok artikulálását, példát a testi-lelki megtámadottság, a fizikai nyomor és a fenyegető szellemi roppanás költői satuba-fogására. Egy mélyebb újdonságot kezdtünk észrevenni szövegeiben, egy nekünk-aktuálisat. A sima, hagyományos versfelület alól egyszerre a fülünkig hatolt a dadogás, a fogvacogás szaggatottsága, e líra egyik fő hatóanyaga, amely éppen a fényes felület alá tuszkolva, szorítva, odapántolva teszi lehetővé versbeli önmagát. Az ő sötét gyárvidéke, amely olyan, mintha eleve romnak épült volna, valószínűtlenül meredek és valószínűtlenül töppedt falaival, ráfényképeződött a mi romvilágunkra, megelőzte és magyarázta.