Ma lenne 102 éves Mándy Iván, aki a hetvenes évek végétől jó másfél évtizeden keresztül folyóiratunk állandó szerzője volt, elbeszélései, novellái mellett több rádió- és hangjátékát is nálunk közölte. Kabdebó Lóránt két interjút készített vele a Jelenkor számára. Az 1984/2-es számban a Teleki téri novellákról kérdezte a szerzőt, 1986 októberében pedig elsősorban az újságírói munkán volt a hangsúly. Utóbbi szöveg, az Elvesztett otthonok Kabdebó Lóránt 2003-ban megjelent interjúkötetének címadó darabja lett. Az alábbi részlet Bakos Ákost, Az Est jogutódjaként létrejött Pest című napilap felelős szerkesztőjét örökíti meg: pillanatkép Mándy újságírói pályájából, egyben érdekes szemelvény a második világháború éveinek szerkesztői nehézségeiről.
 

„Egyszer volt egy sportverseny, azt hiszem, éppen kosárlabda mérkőzés lehetett, ahol megjelent Béldy Alajos, aki igen kimagasló egyénisége volt a hadseregnek, legalábbis rangban. És én megemlítettem, hogy megjelent. – Másnap. – Nagyon kitűnő, kedves altisztje volt a szerkesztőségnek, ha jól emlékszem, Pista bácsi, ha tévedtem, szégyelhetem magam, mert rendkívül értelmes és kedves ember volt. Benyitott a szobámba, mikor ismét valami döntő fontosságú eseményről akartam értesítést adni, és azt mondja: a Bakos szerkesztő úr várja a Mándy szerkesztő urat. Éreztem, hogy itt valami baj van, hiszen nagyon résztvevő hangon mondta, és mélységes sajnálkozással nézett rám. Bementem. Nem derült ki mindjárt, hogy Bakos várt. Írt, sokáig írt valamit, a papír fölé hajolt és dolgozott; majd ismét, mint az előbb említett jelenetnél, de ha lehet, még lassabban fölemelte a fejét és úgy fordult felém, és úgy nézett, mint valami kúszónövényt, vagy valami furcsa jelenséget, azt mondja: kis kollegám, tegnap leadott egy hírt. Mondom: igen, többet. Azt mondja: többet, igen, de a többi szinte elhalványul, hatásában legalábbis; volt bizonyos kosárlabda mérkőzés. Igen. És azt írja valaki, ott megjelent Béldy… Mondom: igen. És kis kollegám, mit írt? Hát mondom: Béldy alezredes. Nagyszerű, remek volt, kis kollegám, nagyon jó húzás volt, de árulja el nekem, hogy miért fokozta le altábornagyból alezredessé. Hát valamit nem néztem meg, hát tényleg altábornagy? Teljes mértékben, az ön javaslatát eddig nem fogadták el a lefokozásra, maradt altábornagy. Nahát, elnézést. Na nem, semmi baj, igazán csak úgy érdeklődöm; hát a lapot persze be fogják tiltani, meg hát a munkatársakat, meg a két fiamat Kolomeába küldik, de hát ön, kis kollegám, hát ön teljesen ártatlan ez ügyben; persze, hát istenem, minden újságíró szabadsága odáig terjed, ameddig akarja, igazán nem korlátozzuk, hogy ezek a dolgok meg fognak persze történni, na valamit azért megpróbálunk, bár azt hiszem, reménytelen. Feltett egy kérdést, nem volt megalázó: egyet áruljon el a továbbiakban, mert ne haragudjon, ezzel tisztában kell lennem, ön hülye, kis kollegám, vagy pedig gonosz, mert ezt igazán tudnom kell; ha csak az első, akkor nem olyan nagy a baj, talán tudunk még segíteni, hát ha kifejezetten ártani akar, hát az persze súlyosabb eset, vagy a kettő együtt, az sem elképzelhetetlen. Közben merően kavargott a tekintete a mélységes vad iszapszürkeségében. Én nem válaszoltam, kicsit eltűnődtem, hogy most melyik mellett kössek ki, mind a kettő nagyon csábító volt, de nem várt választ, hanem behívta Pista bácsit, hogy hozza be a katonai rendfokozatok tábláját: Mándy kollegánk hadd ismerkedjen vele, és most szerencsés munkát kívánok. Hát ez elég borzasztó jelenet volt.”