A postáskisasszonyok
kissé kiült szoknyában
 

A postáskisasszonyok kissé kiült szoknyában
sürögnek az üvegablak mögött, az egyik nagy
csomagot emelget vékony karjával, a másik
pénzt számol motolla-ujjakkal, a harmadik
levelet bélyegez, bum, bum, szívesen ácsorgok
a padlóolaj-szagú, enyv-szagú, zsineg-szagú,
pénz-szagú helyiségben, nézegetem a falra tűzött
hervadt távirat-virágokat, a fekete szalagos
gyász-jelentéseket, a névnapi mókás marhaságokat,
felpöndörödve libegnek az állandó huzatban,
szélesen mosolygok a postáskisasszonyokra, öregre,
fiatalra egyformán, ők halványan visszamosolyognak,
mintegy hivatalból, pedig én őszintén szeretem őket,
ábrándozva szimatolom olcsó kölnijüket, dicsérő
pillantással simogatom fakult pulóverüket,
s észreveszem, ha valamelyik kihúzza magát,
együtt repülök, ha csak egy pillanatra is, a levél-
kezelővel távoli napsütötte tengerpartra, a színes
bélyegen zöldellő pálmák közé, ó, milyen szép is
lehet, karcsún sétálni, mint egy filmszínésznő,
repülj, súgom, ha naponta csak egy percre is,
a padlóolaj-, enyv-, zsineg-szag közé szökjön sós
levegő, albatrosz lebbenjen hó-szárnyakkal a füstös
plafonra, villogó fogú hullámverés porladjon el
az ócska asztaloknál, nyíljanak ki a hervadt
távírat-virágok, repüljetek, gyönyörűim, szálljatok,
addig a csomagokat emelgesse, a pénzt nyálazza más,
simuljon ki az arcotok, hajatok lobogjon, szemetek
ragyogjon, legyetek szépek, ha csak egy pillanatra is,
két bélyegzés között sugározzon fel az élet;
majd holnap én is újra benézek egy kis repülésre!