Interjú Bertha Bulcsuval

 

Nem találtam otthon az írót, de engedélyt kaptam, hogy megérkezéséig leüljek a szobájában. Egész tűrhetően lakik, negyedik emelet, két szoba összkomfort. Ha azokra az albérletekre gondolok, ahol több mint egy évtizedet töltöttem el az életemből, Bertha Bulcsu ne szóljon semmit. Bár negyven felett jobb helyen is láttam már írókat lakni, igaz, rosszabb helyeken is. Túl nagy a zaj. Az egész Duna-kanyarba igyekvő forgalom elhömpölyög az ablaka alatt. Az ablakon roló, redőny, vagy spaletta helyett okkersárga függönyök lógnak. Igazi függöny, csipkéből nincs. Az ember zavaró közeg nélkül kibámulhat az utcára. Szobája talán tizenhét négyzetméter, az ajtó mellett jobbra egy fekete asztal áll, balra mennyezetig érő könyvespolc, azon túl modern, fekete tetejű komód húzódik egészen a heverőig, ahol valószínűleg Bertha Bulcsu alszik. A heverő végében egy szekrény áll, polcain hanglemezek, folyóiratok sokasága, tetején lakik a televízió. A heverővei szemben az ablak és a fal között látható az íróasztala, előtte báránybőrrel letakart szék. Az íróasztaltól jobbra újabb, mennyezetig érő könyvespolc. Nem lehet sok könyve, talán ezer kötet, bár az előszobában is láttam polcokat… A falon képek függnek, egy tassiszta kompozíció valakitől, egy-egy Borsos Miklós, Martyn Ferenc és Ferenczy Béni rajz, Lantos tűzzománc, s Bartha László címlapterve az Át a Styx folyón című kötethez. A komódon hatalmas filodendron áll, alatta rézből színházi gong, odább lemezjátszó, rádió, könyvhalmok. Egyetlen okkersárga szőnyeg van a szobában, ez ajtótól az ablakig ér. Kopott. A tapéta, és az ablakkeretek is kopottak. – Előveszem a noteszomat, de mielőtt feljegyezném a látottakat, újra körülnézek. Csak most látom, hogy a fekete asztalon, mely mellé leültettek, egy cserépkancsóban őszirózsa és valamilyen bársonyos virág színesedik. A kancsó mellett durván faragott melence áll tele szilvával, szőlővel, mandulával. Az asztal sarkánál a radiátoron újsághalmok porosodnak. Magyar Nemzetek, Népszabadságok, Magyarországok, horgász-, vitorlás- és autósújságok. Az íróasztalán és körülötte nagy a tarkaság. Szinte vonzza az embert az összekeveredett jegyzetek, levelek, apró szótárak, színes pici tárgyak, szerszámok és szerkezetek televénye. Nem bírok tovább ellenállni a kísértésnek, felállok és az asztalához lépek. – De mintha máris nézne. Gyanakvó szemét a tarkómon érzem. Körülnézek. Képzelődés az egész. Az ajtókon fehér katedrái üveg van, ha ott állna, látnám a sziluettjét. Nincs itt, csak a szelleme. Micsoda asztal!? Megírhatatlan. Egy szellemi trágyadomb. Levelek faltól a lámpáig, legalább kétszáz darab, egy kávésdoboz tetején újabb ötven, nyilván a frissebbekből. Középen Joyce Ulyssese kék kötésben, rajt piros, négyszögletes rádió, mellette jegyzetek, névjegyek, s az egészen nyomatéknak egy tűzzománc relief darabkája. Ulyssestől balra egy életfa áll cserépben, alatta orvosságos dobozok, köztük egy megszakító kalapács, gyújtógyertya, villanykörték, kis cseréptálban tengeri kagylók, mögötte tollak, csavarhúzók, ecsetek és apró tűreszelők. Ulyssestől jobbra noteszok, fényképhalmok, színes ceruzák hevernek, egy köcsögben újabb tollak és színesceruzák, vagy száz darab. Fémdobozok, félig letekeredett írógépszalagok, fényképkazetták, olló, radírok és nyolc darab asztali naptár. Egy a tartóján, a többi mellette. A napok, a hetek, az egész év agyon van jelölve. Színes bejegyzések tarkítják a mezőket reggel nyolctól este nyolcig. És minden ismétlődik. Hétfő-kedd: „Novella Népszabadság”. Ugyanez más színnel csütörtök-pénteken, aztán a jövő héten. Majd átcserélve valamilyen más munkával. Közbe kis címszavak a napok bizonyos óráiban: „Finnek, Természetvédelem, Szakonyi, Permetet venni, Telefon könyvkiadó…” A naptárak egymásban folytatódnak, majd visszakanyarodnak. Szánalmas küzdelem a hiányzó idővel. Az asztalon néhány frissen felbontott, nagy alakú boríték is hever. Egyik a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumból érkezett. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, belenézek. Két testes anyag és egy levél: Az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács 1978. II. félévi munkatervéről hozott határozatának megfelelően a minisztérium illetékes részlegei elkészítették a „Vízvédelmi feladatok a mezőgazdaságban” és „A koncentrált állattartó telepeken nagy mennyiségű hígtrágya környezetkárosítás nélküli elhelyezése, figyelemmel a hulladékszegény gazdálkodás elvére” c. előterjesztést. – Kérem egyetértését, esetleges észrevételeit…

Nem igaz. Ilyenekkel foglalkozik. A hígtrágya elhelyezkedése. Mikor ír ez az ember? És mit akar a hígtrágyával? – Addig írta az ÉS-ben az országos gondokat felvállaló cikkeit, míg aztán komolyan vették. Berántották mindenféle bizottságba. Most megnézheti magát. Volgával, Mercédesszel berobognak a főosztályvezetők, államtitkárok, s bármeddig tanácskoznak a hígtrágyakezelésről, kapják a fizetésüket. Az író saját rezsiben autózik, abbahagyja a regényét, írás helyett megbeszéli a trágyahelyzetet. Amíg tanácskozik, nem kapja a fizetését, mivel egyébként sincs fizetése. Ez a Bertha is kitalálta magának az életet.

Az íróasztala felett nagyalakú, sötétkék csillagtérkép függ, a The National Geographic Magazine melléklete. Alatta Balaton-térkép, tőle jobbra a falon és a könyvespolc oldalán barométer és egy páratartalommérő készülék függ. Ügy látszik, ezek a koordinátái: Világegyetem az egyik végén, hígtrágyakezelés a másikon.

Nehezen kerül elő. Mit lehet ebben a szobában csinálni? Talán olvasni valamit, vagy feltenni egy lemezt? Erre nincs engedélyem. Az ágya végében, a televízió alatt raktározza a lemezeit. Nincs sok lemeze. Schubert, Mozart, Chopin, két agyonjátszott Beethoven, főleg az ötödik, Liszt, Bach orgonadarabok, Edith Piaf-album, hat-hét ország folklórzenéje. Nem hinném, hogy ezeket hallgatja. Egy finn: Eino Tulikari kantele darabjai. Kizárt dolog, hogy egyszer is meghallgatta. Óvatosan kicsúsztatom a borítóból és a fény felé tartom, merőlegesen. Lehetséges, hogy kantelét hallgat?

Érzem, hogy valaki néz. Lemezzel a kézben lassan megfordulok. Bertha Bulcsu a szobában áll és figyeli mit csinálok. Nehezen szólalok meg:

– Bocsánat... Fogadni mertem volna, hogy soha nem hallgatta meg ezt a kantelét...

– Északi zene. 1975-ben Helsinkiből Kokkolába, majd Kaustinenbe is eljutottam. Eino Tulikarival találkoztam, hallgattam a játékát. De semmit sem értek a zenéhez. Csak megsejtek valamit a hangokból. Nem mindig. Tegye le. Oda, a heverőre tegye le, és maga is üljön le.

– Így jól lesz?

– Én odább tettem volna, vagy a tokjába. Bort adhatok? Vagy mást?

– A bor jó lesz.

Bertha Bulcsu kimegy, nyitva hagyja a szoba- és a konyhaajtót, mintha ellenőrizni akarná, hogy mit csinálok a szobájában. Néhány pillanat múlva két pohárral és egy zöld borospalackkal tér vissza. A poharakat és az italt a fekete asztalra helyezi. Felemeli a karját, int, az asztal mellé ülünk. Tölt, fénybe emeli a poharat, lassan kortyol. Iszik, iszik, iszik... Nem is értem, hogy egy decis pohárból hogyan lehet ilyen hosszan inni. Leteszi, vár, néz. Engem. Az arcomat. Megszólalok:

– Ha megengedi, feltennék egy kérdést a kezdetekről. Hogyan éltek, a család? M i volt ott, ház, vagy emberek?

– Ház nem volt. Épületeket béreltünk. Régen, tudja rengeteg épület volt, amit ki lehetett bérelni. Lakbért fizettünk, a lakbér komoly profitot hozott a háztulajdonosoknak. Apám a család legtehetségesebb szülöttje volt, csodálatos hanggal, színpadi fellépéssel. Gyermekkoromban örökké szólt nálunk a zongora, s apám énekelt. Későn, húszéves korom után tudtam meg, hogy felvették a Zeneakadémia operaénekes szakára, de anyám azt mondta, vagy ő, vagy a színpad. Apám így aztán vidéki tanító, majd tanár lett, s helyi szónoklatokat mondott a szereplés kedvéért, akkor is, amikor nem kellett volna. Apám ma, hetven éves korán túl is színpadi ember maradt, hatásos fellépéssel. Anyámat, aki klasszikus arcú fekete szépség volt, már rég elvesztettem. Meghalt, de él. Mindent tőle tanultunk meg, amit a társadalomban mozogva használni lehet. Ha azt mondja ház, meg szülőföld, nekem a nagyszüleim portája jut eszembe, Nemeskeresztúron. A nemeskeresztúri ház volt az én szülőházam, bár nem ott születtem, s a Marcal völgye jelentette számomra először a hazát. Tehenek és tinók voltak az istállóban, ezek bőgtek, megvadultak, s a szalmával kevert szar könnyfacsaró illata valóságossá tette a falut és a hazát.

– Haza tud még menni valahová?

– Csak, ha külföldről jövök. Akkor mindig érzem, hogy most hazaérkezem, egy országba, városba, lakásba, ahol az enyémek várnak. Egyébként nem vagyok itthon, ahogy mások sem, ezért száguldozunk le-föl az országban, mint az őrültek. Valahol otthon kellene lenni, de valami mindenütt hiányzik.

– Hogyan telik mostanában egy napja?

– Felkelek, eszem, nézek, aztán lefekszem.

– És közben?

– Közben elmegyek csavart venni, tömítést a csaphoz, szerelőt keresni, bejelenteni, hogy elromlott a tévé antennája és a kádlefolyó, leesett a csempe, kitörött az ablak. Kérdőíveket töltök ki. Maszekot keresek, leadom a régi mosógépet, a számlással, liftesekkel vitatkozom.

– És mikor ír?

– Ha nem kell csavart venni, mosógépet cserélni, tévéantennát és csapot szereltetni, postás és számlás nő után futni.

– Ezek szerint soha.

– Titokban azért írok. Éjjel kettő és három között.

– Most min dolgozik?

– Lemondóleveleim válogatott gyűjteményét rendezem sajtó alá.

– Az elmúlt három évben két vezető állást hagyott ott. Lemondott az Új Írás főszerkesztő-helyettesi beosztásáról, majd utána az Írószövetség titkári állásáról is. Milyen következményei voltak ennek a lépésnek?

– Bolondnak néztek az emberek.

– És a minisztérium?

– A minisztérium megértőnek mutatkozott, mivel az egészségem mindkét esetben valóságosan megromlott. Az író helyzete egyébként is sajátságos. Ilyen praktikus ügyekben nem ítélik meg olyan szigorúan, mint más kinevezett hivatalnokokat.

– A megromlott egészségén kívül más nem motiválta lemondásait?

– De igen. Az írószövetséget főleg az aperitif miatt hagytam ott. Nem bírta a gyomrom.

– Ezt nem értem.

– Tudja, azokban a hónapokban az írószövetség olyan volt, mint az IBUSZ. Tele voltunk külföldi vendégekkel, delegációkkal. Amikor megérkeztek és elutaztak, mindig ebédet adtunk a tiszteletükre. Valamelyik titkár velük ebédezett, gyakorta én. A költségvetésünkben aperitif volt, de előétel nem. így a pálinkára közvetlenül a forró levest kellett felhörpölni. Ezt nem bírta sem a gyomrom, sem az ízlésem.

– Mit tart mint író a legfontosabb feladatának?

– Szerintem a legfontosabb írói feladat, hogy az ember mértékletesen igyon, pontosabban tudományosan. Olyan ez, mint a magfúziónál a kritikus tömeg. Az alkohol a pszichikai szférában ugyanúgy hasadóanyagnak tekinthető, mint az atommáglyában a 235-ös tömegszámú uránium. Ha az ember mértékletesen iszik, jó kedéllyel, vaskos humorral kivédi a pálya szörnyűséges ártalmait, de ha délelőtt is iszik és délután is, akkor bekövetkezhet a robbanás. Mond valamit az ember, csendesen, mellékesen, egy szelíd alaknak az asztal mellett (aki aztán feljelenti). Vagy dühösen, vitézül, gombafelhőben. Ezt jelenteni sem kell. A körúton végig beszélik. Az összes ezredesnek, akik gesztenyét sütnek, s a kurvák, akik nem is értik. Meggondoltan kell inni, de kitartóan. Ügy kell felfogni az egészet, mint egy maratoni futóversenyt. Van aki összeesik közben (vese, máj), de a kitartó futók a stadionig bírják. Stadion persze nincs, ezt a legkitartóbb futóknak sem szabad megtudni.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látja, s helyét a közéletben?

– Az írók húsz százalékának a társadalmi helyzete nagyon jó, politikusokkal vacsoráznak, sokat járnak külföldre, gyermekeik megkülönböztetett bánásmódban részesülnek. A további harminc százalék megjelenik, kezetfognak velük, díjakat is kapnak. A többi ösztöndíjban és segélyekben részesül.

– A politika és a társadalmi mozgalmak érdeklik?

– Van bennem egy javító szándék, és ez sok kellemetlen helyzetbe sodor. A fő baj az, hogy a marxizmus elmélete nehezen fordítható le praktikus társadalmi, gazdasági nyelvre. A fordítás alapján létrehozott gazdasági és társadalmi helyzetek engem elég gyakran zavarba hoznak.

– Milyen a közérzete?

– Ma nagyon jó. Holnap lehet, hogy rossz lesz.

– A szorongást, mint emberi érzést, ismeri?

– A kígyóktól félek. Feljönnek a falon és bent a szobában megfojtanak.

– Volt már életveszélyben?

– Ebben az országban mindenki volt már életveszélyben. Az ember fenyegetettségben él. Például saját önszántából felakaszthatja magát. Ez is életveszély, és sokkal reálisabb, mint az atomháború. Az atomháború késik. Mindig kitalálnak valamit. Valójában félnek, mint mi egyszerű emberek is. És pénzt keresnek közben. Az atomháború nem üzlet, csak a fegyverkezés. Ha felrobbantanak egy szerkezetet, vége mindennek... Ha a robbantásra csak készülődnek, akkor az összes tábornok, politikus, főtisztviselő, adminisztrátor lánya gyönyörű színes bugyikba öltözhet, és szert tehet bizonyos szexuális élményekre. – A háború alatt egyébként sokszor voltam életveszélyben. Tapolcán laktunk és az iskola parancsára selyemhernyót kellett tenyésztenünk. A hernyók borzalmasan sokat zabáltak. Mi diákok, a Szentgyörgyhegy felé vezető utak mentén nagy kenderzsákokba szedtük az eperfalevelet. Levélszedés közben sokszor lecsaptak ránk az angol légierő vadászgépei. Hosszú sorozatokat lőttek ki ránk, s az árkokban hasalva csak valami különös csodának köszönhettük, hogy életben maradtunk. Később Szombathelyen a szőnyegbombázásokat és a frontot is túléltem.

– Hogyan élt az ötvenes években?

– Nagyon jól. Napszámos, később segédmunkás voltam. Novelláim ötven százalékának az élményanyagát akkor szedtem össze. Fizikailag sokat dolgoztam, de a szellemem figyelt. Nagyobb ajándékot aligha kaphattam volna egy politikai rendszertől.

– Mitől ideges, ha ideges?

– Magamtól. Évek óta tudom, hogy a mi szűk világunk a maga módján normális. Ha ideges vagyok, bennem van a hiba.

– Van valamilyen babonája?

– Persze... Tudom, hogy a fekete macska az autó előtt szerencsétlenség, a pók és a disznó jót jelent, s ha az ember féceszbe lép, biztosan szerencséje lesz.

– Álmodni szokott?

– Az éjszaka azt álmodtam, hogy a balatongyöröki kikötőben egy halász nagy kosár fejetlen halat tartott elém. Mondta, hogy nem ő fogta. Megijedtem a halaktól, de vele mentem a vendéglőbe, hogy megsüttessük a zsákmányt. Szálkás halak voltak. A torkomat összebökdösték a szálkák, és nem adtak inni. A víz kék volt és végtelen, mintha nem is tó, hanem tenger lenne. Hullámzott, s hajók bukdácsoltak a kikötő körül, félig behúzott vitorlával, Olyan volt az egész mintha nem is Balatongyörök lenne, hanem egy rendes tengeri hely. De Balatongyörök volt. A ligetben platánok és fenyőfák álltak, s a régi kabinsor a vízpartig ért.

– Hisz a barátságban?

– Van néhány ember, akikkel évtizedek óta összejövök. Ez lehet, hogy barátság. De az is lehet, hogy erőtlenség, enerváltság, döglődés. Úgy ismerjük már egymás szemétdombját, hogy gátlástalanul tudunk együtt lenni. Idegenekkel kínosabb lenne. Nyilván ez a barátság. Ha ez után is marad valami, akkor az tényleg barátság. Van bennem szeretet az emberek iránt, s tudom, hogy azok is elviselnek.

– Vannak ellenségei?

– Természetesen, ha nem lennének, abbahagynám az írást.

– Gyűlölt már valaha valakit?

– Csak percekig, dühömben.

– Mondjon egy pénzösszeget, amit összegnek tart.

– Hogy én mit tartok összegnek, az ma Magyarországon mellékes. Egy kapitalista szagú elit diktálja az árakat. Az öröklakások négyzetmétere tízezer forintnál kezdődik, és persze az átírás. Van, aki sokkal többet kér. Ha én jobb tanácsi lakásra akarnám cserélni ezt a lakótelepi lakást, amiben élünk, százötven-kétszázezer forintot kellene fizetnem, ha öröklakásra, minimum négyszázezret. Egy Rákóczi téri kurva öt-hatszáz forintért kapható, ugyanez az Astoriából ezerért. Egy havi albérlet hatszáz és kétezer forint között mozog, s a háromezer forintos kereset országosan nagyon jónak számít. Kenyérben is lehet számítani a keresetet, paradicsomban és paprikában is. Ki miben akarja. Idáig a lottón lehetett nyerni két-három milliót. Egy ilyen összeg helyrerázhatja az embert, de ez is befuccsolt. A Faragó Vili elintézte, hogy ne lehessen ennyit nyerni, vagyis ne lehessen ebben reménykedni.

– Érez magában valamilyen hiányt?

– Persze, azért írok. Az írással egészülök ki teljes értékű emberré.

– Szenvedélyei vannak?

– Csak azok vannak. A szenvedélyek és az undor hullámverésében élek.

– Mi a kedvenc étele és itala?

– Reggelire szívesen eszem vajaskenyeret fekete kaviárral, vagy lágytojást pirított kenyérrel. Sok teát iszom. Délben friss főzeléket eszem, kevés hússal, este magyaros sülteket, amire inni lehet. Ünnepi ételeim közé tartozik a csülkös bableves, a húsos káposzta, a borscs és a szoljanka leves, a roston sült fogas kapribogyóval. A száraz fehér borokat szeretem. Bort mindig szívesen iszom, csak az élet sajnálatosan korlátoz ebben. Délelőtt, sokszor egész nap, vagy azért nem ihatok, mert írnom kell valamit, vagy azért, mert autót vezetek.

– A nők sokat, vagy keveset jelentenek az életében?

– Nős ember vagyok, gyerekem is van kettő, tehát sokat. Fiatalabb koromban nagyon bele tudtam szeretni lányokba, s ebből elég sok bajom származott. Én még a régi típusú társadalomban nőttem fel, amikor a nőket tisztelni illett, a lányokban pedig angyalokat, tündéreket sejteni. Hosszú ideig arcokba, jelenségekbe voltam szerelmes. Később is előfordult velem, hogy az érdekesebb nők egyik részének az arcára, másik részének a fenekére emlékeztem. Az arc és a hústömeg szintézise megzavart. Manapság, amikor az irodák és a városi utcák tele vannak diadalmas női seggekkel, s az egész világon győzött a nyers hús, a hullámzó biológiai szerkezet, nevetségessé válik az író, arcok és szép szemek után kutató nosztalgiájával. A nők macskaszerűsége most is izgat, szívesen és nagy élvezettel írok nőkről, mert teljes egészében, kiismerhetetlenek. A legolcsóbb, legközönségesebb nőben is van valamilyen különös titok.

– Melyik a legkedvesebb ünnepe?

– A karácsony, amikor Jézus megszületett és a húsvét, amikor Jézust keresztre feszítették. Szeretem átélni a nagy misztériumokat, mivel magukban hordozzák az emberi lét abszurdumát.

– Ön szerint merre halad az emberiség?

– Semerre. A világ nagyobbik részén az emberek és embercsoportok igyekeznek elvágni egymás torkát. Minden csoportnak, fajnak van valamilyen elmélete, amivel iszonyatos cselekedeteit igazolni tudja. Erre az igazoló elméletre csak átmenetileg van szükség. Néhány évtized múlva, már szótlanul gyilkolnak.

– El tudja képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Természetesen. A világegyetemben a földi civilizáció csak melléktermék. Talán egy elvetélt kísérlet.

– Steinbeck azt nyilatkozta egy interjúban, hogy a jövő nem létezik. Ön szerint létezik?

– Nem tudom, hogy létezik, vagy nem létezik. Ha tudnám, isten lennék, vagy augur. Akkor hatalmam lenne, vagy sok pénzem. A holnap reggel is jövő, azt biztosan megérjük. Mindenesetre úgy kell élnünk és cselekednünk, mintha létezne jövő. Figyelje meg az öregembereket, haláluk előtt fél évvel még tele vannak tervekkel. Megnősülnek, építkezésbe kapnak, szőlőt telepítenek. Az emberben ez a csoda. Ha valamiért mégis fennmarad a földi civilizáció, akkor ez az ösztönös erő tartja fenn, és nem a tudományosan szervezett mentőakciók.

Bertha Bulcsu lassan az ablakhoz lép és kibámul a térre. Nézi az autókat, a rohanó, tülekedő embereket, szoknyák libbenő színfoltjait. Áll az ablaknál és néz. Azt hiszem, ez a természetes állapota.