A „szívmeleg” hiánya
 

1936. május 5-én, azaz 84 éve született Lázár Ervin. Íróvá válásának kezdeti szakaszában Pécsett élt, erről az időszakról emlékezett meg röviden az itt újraközölt írásában, mely a Jelenkor 1997. júniusi számában látott napvilágot. E lapszám nem a szokásosak egyike volt, ugyanis Pálinkás György költő, író jegyezte vendégszerkesztőként, s tematikus súlypontját maga a város, Pécs képezte, melynek a költő oly jó ismerője volt. (Családja generációkra visszamenően számos történetet, legendát, városi alakot hagyományozott rá, melyek Gyuri kifogyhatatlan mesélőkedvéből és az anyag gazdagságából táplálkozva végtelen elbeszélésekként áradtak, ha e város trubadúrja vissza-visszatérve Pécsre valamelyik utcán felbukkant a legváratlanabb pillanatban.) Mészöly Miklós, Bertók László, Tüskés Tibor, Parti Nagy Lajos és mások mellett Lázár Ervin is beillesztette a maga Pécs-mozaikkockáját a nagy egészbe majd negyed századdal ezelőtt. Elmondja megérkezését 1957-ben, amikor a forradalom leverése utáni zord időkben a megyei napilaphoz kerül gyakornoknak, s hogy itt váratlanul mentorra lel. Aztán a Jelenkor belső munkatársa lesz a hatvanas évek elején. De ne vágjunk elébe, a történetdarabok itt olvashatók. Mielőtt nekikezd a nyájas olvasó, érdemes talán felhívni a figyelmet arra, hogy Lázár Ervin címadása – azaz hogy Pálinkás nevét familiáris formában a címbe emeli – baráti viszonyra utal (ennek eredete, mint látjuk, megismerkedésük előtt veszi kezdetét), s az írói kollégaságon túl nyilvánvaló meleg, szeretetteli és bohém alkatuk rokonsága. Nem alaptalan feltételezni, hogy e két író számos alkalommal osztotta meg presszó- vagy kocsmaasztalok mellett a városról és a világról szóló néha vidám, gyakran a realitástól el-elrugaszkodó, olykor abszurd, költői történeteik csokrait szavukat a másik szavába öltve.

A Pécsről szóló írás, amelyet Lázár Ervin e szöveg végén ígér, sajnos nem született meg. Kár érte, már nem tudjuk meg, miért szerette mégis, csalódásai ellenére a várost.

Ágoston Zoltán

LÁZÁR ERVIN

Pécsről, Pálinkás Gyurinak

Most, hogy kérdezed, kénytelen vagyok rajta gondolkozni, és egyik meglepetés ér a másik után. Nem is olyan egyszerű ez. „Ti pécsiek” – mondták ránk itt Pesten, mi meg egy kis büszkeséggel az arcunkon vigyorogtunk – vagyis hogy ezt inkább csak magamra mondom, hogy Bulcsu mit érzett, azt csak sejtem, Galsairól meg fogalmam sincs, már csak azért sem, mert ő valódi pécsi, azaz „tüke” volt, Örsi Feri pedig egészen más nemzedék, róla ebben a vonatkozásban csak annyit tudtam, Pécs szépen elhajította őt, hogy aztán a Tenkes miatt zavartalanul lehessen rá büszke.

Most, hogy megkérdezted, már egészen biztosan állíthatom, hogy Pécs engem sohasem fogadott be. Az is lehet, hogy én se őt. Ha egyáltalán számít ez. Mert az alsórácegresi kisgyermekkor után Székesfehérvár és Szekszárd volt az a két város, ahol Pécs előtt hosszabb időt töltöttem, s ahol hasonlóképpen nem leltem befogadásra. Csak ez a büdös-szutykos-szépséges Budapest nem habozott édes fiává fogadni, még ha esetlen vidékiségem láttán egy kicsit fintorogva is. Nem számított, hiszen ez a fintorgás kölcsönös.

Persze, félreértés ne essék, ha megköszönni valóimat kellene felsorolnom, ott Pécs kiváltságos helyen szerepelne – csak éppen a szívmeleg, az hiányzott belőle.

Kassai Miklós, Hallama Erzsébet, Stimátz Gabriella (L. E. első felesége), Bertha Bulcsu, Pécsi Ildikó és Lázár Ervin (1962)

Egyszer majd fölsorolom nyilván. Az irodalmi műhelyt, a szerelmeket, a szőlőhegyi kirándulásokat, a barátokat, életem első önálló lakását, a slamfűtésű cserépkályhát, a Nádort, a Széchenyi teret, a „Surányit”, azaz a temetőt, a PVSK pályát, a színházat, a Felsőhavi utcát. Lesz majd mit mesélni. Ha másnak nem, hát magamnak. De most, sajna-bajna, nem tudok megbirkózni a feladattal. Biztosan félek tőle, hogy olyan rétegeket is megmozgatna bennem, amelyek jelen pillanatban jobban tetszik, ha nyugalomban vannak.

De hogy ne érjen az a szégyen, hogy éppen a te kérésedet nem teljesítem, mégis írok valamit, csak úgy kiragadva – a vakvilágba, ahogy Rácegresen mondták.

1957-ben mint harmadéves egyetemi hallgató érkeztem Pécsre, gyakornoknak a Dunántúli Naplóhoz. Láttam rögtön: csak púp vagyok a hátukon; épp majd egy gyakornokkal foglalkoznak most, amikor a forradalom leverése utáni újrarendeződés kötötte le az energiákat. Még igazi szobát sem kaptam, volt a szerkesztőségben valami kultúrteremféle, a berendezésére már nem nagyon emlékszem, csak egy mozdonynagy zenegépre, ez uralta a termet, s ha jól emlékszem, íróasztal sem volt benne. Átmenetileg ez lesz a szobám, mondták, s nagyjából meg is feledkeztek rólam. Ám néhány nap múlva szobatársam érkezett. Egy kopaszodó, középkorú férfiú személyében. Tegnap olvastam az újságban, hogy most ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Tehát, mivel a dolog éppen negyven éve történt, akkor negyvenéves volt. Félszeg volt ő is, én is. Valahogy szép lassan kiderült, hogy korábban magasabb beosztásban dolgozott, de 56-ban valami „rossz fát tett a tűzre”, s most ide rakták, amolyan parkolópályára, még gondolkodnak, hogy mit tegyenek vele, de egy biztos, vezető pozícióba többé nem kerülhet. Keringtem vele én is a parkolópályán, és egyre rokonszenvesebbnek éreztem. Olyannyira, hogy bevallottam neki, hogy novellákat írok. Ettől aztán fölvillanyozódott, elkérte zsenge zöngeményeimet, és a zenemozdony mellett elmélyült stilisztikai, etikai és irodalmi oktatásban részesített, amiért egy életre hálás vagyok neki. Kedves Gyuri, te már bizonyára kitaláltad, ki volt ez az ember. Úgy bizony, Pálinkás György volt, az apád. Ezúton is minden jót kívánok a születésnapjára, s már rég szerettem volna neki elmondani, hogy 1986-ban láttam a zenegépünk párját. Méghozzá nem is akárhol, Észak-Koreában, abban a múzeumban, amelyben a Kim Ir Szen külföldi államfőktől kapott ajándékait gyűjtötték egybe. Azt kapta a mester a magyaroktól, amit mi.

Ez volt a kezdet története, most elmondok egyet középtájról.

Akkor már majdhogynem novellistának számítottam. Mindenesetre már a Kortársban is megjelentem, csak az Új Írás küldözgette vissza makacsul az írásaimat. Itt tartottam. Megjelent a Jelenkorban egy novellám. Játék álarcban. A kitalált történet fölismerhetően Pécsett játszódik. (Mint annyi más történetem.) Az írásban álarcosok gyülekeznek egy külvárosi családi házban, ahol csupa olyan dolog folyik, amiért a szocializmus éber őrei nem nagyon lelkesedtek s ráadásul – a könnyűkezű és magát mindenhatónak érző kezdő író túlkapása révén – egy gyilkosság is történik.

Néhány nappal később beidéztek a rendőrségre. Mondjam meg pontosan a címet. Hol van az a ház? Itt, a fejemben, kopogtattam a homlokomat, de látszott, ócska hazudozónak tartanak. Hacsak a homlok-kopogtatás nem egészen mást jelent. Süsü szegény. Az meglehet. Mindenesetre a címről lemondtak, én meg máig se tudom, sírjak-e, nevessek-e? De hogy az irodalmat komolyan vették, azt láthatod.

Bertha Bulcsu, Pécsi Ildikó és Lázár Ervin (1962)

És akkor egy befejező történetet.

Akkor már a Jelenkor belső munkatársa voltam. Félállásban. A főállásom a Dunántúli Naplónál volt. Mindkét lapot ugyanaz a kiadó adta ki. Egy szép napon hivatott a kiadó igazgatója és közölte velem: mivel a Dunántúli Naplónál nem végzem el rendesen a feladatomat, ezért nem engedélyezi, hogy a Jelenkorban dolgozzam. Magyarul: kirúgtak a Jelenkorból. Elöntött a pulykaméreg, és első dühömben azt mondtam: akkor inkább a Dunántúli Naplótól megyek el, és megtartom a Jelenkor-beli félállást. Ennek a honoráriuma akkor kilencszáz forint volt. A hatvanas évek közepén ebből már nem lehetett megélni. De amúgy is: kutyába se vették a dühömet. Mert nemcsak hirtelen haragú voltam, hanem módfelett ostoba is. Azért távolítottak el a Jelenkorból, mert akkor már Aczél elvtárs súlyos kritikái után voltunk, s a helyi elvtársak úgy döntöttek, egy igazi marxistát is beraknak a szerkesztőségbe, majd az rendet csinál ebben az ideológiai zűrzavarban. Ennek a fárosznak kellett a hely, azért rúgtak ki. Még rendesek is voltak, mert a Jelenkor szerkesztőségében valóban én voltam a legnélkülözhetőbb. Ez jó, mi? Ez a legnélkülözhetőbb. Mégsem a mezőgazdasági rovatban végzett tevékenységemmel volt baj. Ez azért megnyugtató.

Ettől kezdve elemi erővel elvágytam Pécsről, azt gondoltam, meghalok, ha még sokáig ott kell maradnom. Elképzelheted, milyen boldog voltam, amikor megjött Pestről a távirat: „kikérőlevél elment”.

Most csak ennyit. Egyszer talán majd azt is megírom, amiből Pécs megtudhatja: máig is reménytelenül szeretem.

(Bélyegkép: Szilágyi Lenke)