Petri György viszonylag keveset publikált a Jelenkorban, de fontos versei és a költészetével foglalkozó jelentős írások jelentek meg a lapban. Így a Reggeli kávézás című vers, amelyről nemrégiben Keresztesi József szólt érdekesen, vagy Forgách András versben írt kritikája az Amíg lehet kötetről. Az 1995. áprilisi szám közölte Bozsik Péter Petrivel folytatott beszélgetését, amelyben sok minden szóba kerül: Petri származása, pályakezdése, kortársaihoz fűződő viszonya vagy éppen a főzés. Az itt következő részletben Petri a számára oly fontos József Attila-hatásról beszél, amelyet akár Harold Bloom kategóriájával hatás-iszonyként is aposztrofálhatnánk: a nagy előd óriási, lebilincselő befolyást gyakorol az utódra, akinek azonban ki kell szabadulnia a bilincsből, hogy szuverén alkotóvá válhasson.

Bozsik Péter: A József Attila-i hagyománnyal való szakítás után (amely, ha jól tudom, a hatvanas évek második felére tehető) mi volt az a lökés, ami téged az úgynevezett narratív, vagy ahogy Vas István mondja, az anekdotikus költészet felé sodort?

Petri György: Éppen tegnap kellett erről beszélnem az Irodalmi Múzeumban, ahol egy kétnapos József Attila-emlékülés volt a költészet napja alkalmából. Nagyon furcsa viszonyban voltam József Attila költészetével, nem csak én, a generációmból igen sokan. Én nagyon korán, 13 éves koromban kezdtem el verset írni, s ami még furcsább, minden alap nélkül már akkor elhatároztam, hogy költő leszek és semmi más. A József Attila-élmény olyan elementáris volt (és ebben egyáltalán nem befolyásolt a hivatalos állami József Attila-kultusz); ráadásul furcsa módon ilyen kiskamaszként ‒ bár elég koraérett voltam ‒ a kései, a közvetlenül halála előtti, 1936-37-es verseket kedveltem. Különösen a bonyolult, nagy verseket, mint az Eszmélet, Téli éjszaka, melyeket fejből tudtam, és két barátommal (akik szintén költők akartak lenni, de végül csak belőlem lett az) mondtuk föl egymásnak ezeket a verseket. Rengeteget olvastam őt, de ez nem egyszerűen egy irodalmi hatás volt, hanem egy egészen lenyűgöző, és csak később ösztönzővé váló hatás. Hét évem erre ment rá, hogy nem tudtam kiszakadni ebből a bűvöletből, holott láttam azt, hogy József Attila sem ideológiailag, sem politikailag nem volt forradalmár alkat, költészetében pedig végképp nem tartozott a forradalmi újítók közé, inkább alapvetően konzervatív, a nagy Nyugat-hagyományt betetőző költőnek tekinthető, aki valamelyest tudott még folytatódni Pilinszky első periódusában, a Harmadnapon és a Trapéz és korlát verseiben, valamint Nemes Nagy Ágnesban. Egyébként amikor én 16-17 éves kamaszként kezdtem bevinni a verseimet az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, akkor egy riasztó József Attila-epigonizmus uralkodott, lerágott csont volt ez a fajta költészet, és mindaz, amit például a Tűztánc-nemzedék mára többé-kevésbé méltán elfelejtett alkotói műveltek. Húsz éves koromban rájöttem, hogy ez nem megy, folytathatatlan ez a tradíció, totálisan kiüresedett, Pilinszkyék mindent kiaknáztak belőle, amit lehetett, és én egyszerűen nem tudtam váltani. Akkor komolyan felvetődött, hogy más foglalkozás után kell néznem, ami igazán érdekel. Először elég komolyan gondoltam arra, hogy orvos leszek, dolgoztam is elmeápolóként, ahol elkértem egy barátom első éves egyetemi tankönyveit, amelyeket lelkiismeretesen átstudíroztam, és ennek alapján úgy döntöttem, hogy mégsem érdekel annyira az orvostudomány; akkor felmerült az, hogy esetleg közgazdász leszek, de ez 1963 táján történt, és akkoriban nyoma sem volt a reformközgazdaságnak, ezért ez se lelkesített; vonzott az, hogy büntetőjogász vagy ügyvéd legyek, de úgy gondoltam, politikailag nem sok esélye van annak, hogy az ember tisztességes jogász lehet abban a rendszerben, így hát a legáltalánosabb, a filozófia mellett döntöttem. Kényszerűségből fölvettem hozzá a magyar irodalom szakot. Azért kényszerűségből, mert úgy gondoltam, olvasni egészen jól tudok magamtól is, és nincs szükségem azokra a hülyékre, akik akkoriban a bölcsészkaron tanítottak. És tulajdonképpen arra szántam magam, hogy filozófiatörténész leszek, vagy valami ilyesmi, amíg össze nem találkoztam egy talán kevéssé ismert, velem egyidős pályatársammal, Várady Szabolccsal, aki rendkívül jó költő, csak nagyon keveset publikál. Az ő versei adtak impulzust, hogy elkezdtem az érett Vas István verseivel foglalkozni, meg akkor jelentek meg Eliot versei éppen Vas István fordításában magyarul; ez reveláció-szerűen hatott rám, és nem sokkal ezután a Barbárokra várva című Kavafisz-kötet Vas meg Somlyó György fordításában. De fura módon igazán a Váradyval történt baráti találkozás volt a döntő impulzus, mert ugyan újgörögül nem tudtam, de angolul és németül igen, így elég sok mindent el is olvastam; ezzel csak azt akarom mondani, hogy József Attilához való kötődésem végső soron patologikus volt, de azért nem igaz az, hogy más költőket nem ismertem volna.