A Jelenkor archívumának böngészése közben sokszor úgy érezzük, a múlt valamiképpen üzen a jelennek. Ezúttal a húsz évvel ezelőtt megjelent lapszámunkból (2000/április) idézzük fel Gazdag József elbeszélését (Mozgásterületünk szűkülésének fokozatai), amely különös kapcsolódásokat mutat a mai karanténéletünkkel. A fiatal főhős mozdulatlanul ül a szobájában, miközben a nyugdíjasok csoportosan sétálnak az utcán, az egyik lakásban pedig még denevértetemek is felsejlenek.

A teljes szöveget az archívumba feltöltött PDF 375. oldalán találják >>>

GAZDAG JÓZSEF
Mozgásterületünk szűkülésének fokozatai
(részlet)

„Mintha már csak szemerkélne. Ki kellene menni sétálni, »szellőztetni egy kicsit«, gondolja. Felvenni a fekete esőköpenyt, és kimenni az utcára, a pocsolyákat gyűjtő járdán el a körútig, ott ráfordulni a macskaköves útra, és a friss, vizes levegővel szembeszegülve eljutni egészen a színházig, ott behúzódni valamelyik boltív alá és elszívni egy cigarettát, aztán az állomás felé indul majd vissza, a zsinagógánál megállhat, és egy kapualjból néhány percig figyelheti a kis téren focizó cigánygyerekeket.

Ha kimegy, arra jön majd haza, a zsinagóga előtti grund felé. A cigánypurdék mindig ott vannak, most is, az esőben is biztosan, legfeljebb narancssárga gumilabdával játszanak, mert a bőr magába szívja a vizet és nehéz lesz. Ő meg állhat és nézheti őket, a testcseleket és a rövidpasszos egyérintőket.

Kimenni és sétálni. Igen, így kellene tenni, de nem lehet. Miért nem? Mert nem megy. Nem lehet. Nem. Ennyi. Majd kimegy valaki más. Talán a szomszédok vagy az öregek a földszintről. A házbeli nyugdíjasok gyakran sétálnak napközben, olykor csoportosan is. Minden nap ott lehet őket látni a bejárat előtti padokon, csak ülnek ők is, keveset beszélnek, ki tudja, talán nem is szólalnak meg egyáltalán, talán végleg elfelejtették már az emberi beszédet és csak hallgatnak, és néha Szent Ferenc és Irgalmas Szent Teréz nevében kifli- és kenyérbelekkel etetik a puffadt galambokat. Biztosan kimennek majd, ha eláll az eső és kisüt a nap.

»Szép idő van« vagy »Egész kellemes most«, biccentenek majd feléjük a munkából jövők, nem lassítanak lépteiken, éppen csak rájuk néznek, mialatt ujjaikkal kulcscsomójuk után matatnak kabátzsebükben, és néha még azt is odabiggyesztik a végére a közvetlenség kedvéért: igaz?

A reszkető öregek meg úgy tesznek, mintha hallanák ezeket a felületes köszönéseket, mintha a tömény macska- és emberhúgypárában még érzékelnének valamit környezetükből. Bólintanak és vaksin hunyorognak maguk elé, szájuk szélén összegyűlik a nyál és néha vékony csíkban egészen az aszfaltig lecsüng. Ha süt a nap, fénylik.

Miloš most arra gondol, amit egyszer a hentesképű házmester újságolt el neki felháborodva, hogy miután tavaly a második emeletről menhelyre költöztettek egy magatehetetlen vénembert, »képzelheti, micsoda bűz maradt utána, a dívány mellett ágytálak, tele híg szarral, a kredenc tetején megsavanyodott levesek, a szőnyegen meg májashurkamaradék, mert az öreg azt hitte, még él a kutyája«, a lakásban denevéreket találtak, a karnisról lógtak fejjel lefelé, megszáradva már, bottal és seprőnyéllel próbálták leverni őket, de nem ment, hát kihívtak egy botanikust vagy kicsodát, az mondta később a lépcsőházban, hogy gyűrűzött denevérek voltak, meg is mutatta a kis vaskapcsokat, az országos zoológiai kutatóintézet jelével.