Ágoston Zoltán

Egy rövidnadrágos tanító
Pákolitz Istvánról

Pákolitz István költő kemény időkben, a Tanácsköztársaság bukását követően 1919 szep-temberében született Pakson, élete e város, valamint Kalocsa és Pécs háromszögében telt 1996-ban bekövetkezett haláláig. Családjában a legkisebb, hetedik gyerekként cseperedett föl, de sorsa korántsem alakult meseszerűen, mivel nagy szegénységben éltek. Pista bácsit személyesen utolsó éveiben ismertem meg, a kilencvenes évek elején, amikor ő már túl volt a hetvenen, s rendszeresen bejárt keddenként a Jelenkor régi szerkesztőségébe, ami a pécsi Széchenyi tér 17. szám alatt működött, s már a lap létezése előtt, az ötvenes évektől a helyi írók találkozóhelye volt. Igaz ugyan, hogy neve akkor égett a tudatomba, amikor a dombóvári gimnázium könyvtárának folyóirat-olvasójában ’80-ban kinyitottam a kihívóan sárga folyóiratot, és megjegyeztem, hogy „szerkesztő: Pákolitz István”. Aztán, huszonöt éve ennek immár, a hetvenötödik születésnapjára, 1994-ben mintegy negyven percre vágott portrébeszélgetést készítettem vele a Pécsi Városi Televízió számára. Akkoriban, még a hatvanas évek elején elnyert József Attila-díj és más kitüntetések után, Paks, majd Pécs díszpolgáraként elismerései teljében látszott lenni, mára azonban emlékezete igencsak megkopott.

[...]

Pákolitz István Szabó Lőrinc szavával vallotta, hogy „a költő hasznos akarat”, neveltetéséből fakadóan az önmagáért művelt művészet eszméjétől idegenkedett. Szerelmi lírája monogám, élethosszig társához, feleségéhez szól, szöges ellentéteként Ady „héjanászos” ütközeteinek. Érdekes módon vegyült költészetében a családi és iskolai örökség vallásossága a régi társadalmi rendnél igazságosabbat ígérő eszmékkel. Bibliai témájú verseiben gyakran visszafejti a történetekben rögzült magasztos tartalmakat, s a halászok, pásztorok és más nincstelenek állapotának, szerepének „realista” újramondásával, helyenként profán, népies hanggal formálja meg választott tárgyát. Mindvégig vérbeli plebejus lírát alkot, se szeri, se száma azoknak a versbeli figuráknak, akik a szegények, elesettek tömegéből valók, s vagy a második világháború előtti időkből idézi meg őket, vagy épp a létező szocializmus kortársi idejéből. Plebejus alkata akkor is működésbe lép, ha olykor komoly világkérdést boncolgat művében: szinte menetrendszerűen érkezik a vers végén az antiintellektuális reflexió, nehogy túlzottan sok legyen az okoskodásból... Bizonyára alkatának e sajátossága is ellene hat annak, hogy társadalmi kérdéseket feszegető művei általában nem válnak a korabeli ideológia foglyává, s nagyobbrészt megmaradnak a jobbításra törő baloldali humanizmus eszmekörében. A visszatekintő, emlékidéző, nemritkán elégikus perspektíva gyakori vonása költészetének, ez a hatvanas években is jellemző, nem csupán öregkori pályaszakaszára, ahogy a természeti képből kiindulva az elmúlásra kifutó költemények sem. Kötetei előrehaladtával megizmosodott (ön)ironikus-szatirikus hangja. Az évtizedek múlásával egyre gazdagodott a pécsi irodalmi hagyományhoz való kötődése, Janus Pannoniustól kezdve Csorba Győzőn át Bertók Lászlóig minden kollégájához írt verset. Elsősorban a zenei-formai jegyek felől közelített a költéshez, ez gyerekek számára írt versesköteteiben is jól megfigyelhető.

[...]

Mohácsi Balázs

„Emberhez méltón élni”
Pákolitz István jubileumára

[...]

Politikai-ideológiai tekintetben Pákolitz István költészetét eklektikusnak láthatjuk. Megfér benne az imádság (Imhol, ösvényemre, Jel, 48.), de a tízes évek kassáki expresszionizmusát idéző („Fölemelem a szívemet / föl föl a piros napkorongig”), ugyanakkor a kritikát sem mellőző beszédmód: „A külügyminisztereknek is szólok / legyen már végre foganatja / az egyszerű emberek akaratának / A hadvezéreket emlékeztetem / puskaropogásnál sokkal szebb a rigófütty / A tudósoknak azt mondom / ne bombát csináljanak az atomból” (Békét!, Jel, 56.). A Janus Pannoniusban – nota bene: 1958 októberében, a szerkesztői bevezető után ez volt a frissen induló Jelenkor első szépirodalmi közleménye – a klasszikus költő pajzán verseit magasztalja, míg a vers zárlatában a lírikusi és a politikusi szerepköröket hangsúlyosan különválasztja. A versben megfogalmazottak szerint a költő olyan véleményformáló (értelmiségi?), aki tartózkodik a direkt politizálástól: „Költőnek szült édesanyád, nem diplomatának, / Szíved szép igazát hirdetted mind a halálig, / Jó, ha a költő szóra figyelnek a földi hatalmak: / Nem hódíthat mást, aki óvni akarja hazáját!” (Jel, 45.) Konvergál ezzel a Békét! néhány sora: „Kiáltok a költőknek / énekeljenek szüntelenül / és legyenek a világ lelkiismerete” (57.). Egyszersmind a versek mögöttesében megpillanthatjuk az ’56-os forradalom utáni kora-kádári visszarendeződés nyomait is: a Fürdőkádban (Jel, 58.) című vers arról tudósít, hogy a lírai én, akinek a szülői háznál a lavór és a konyha volt a fürdőszoba, most olyan lakást kapott, amelyben kád is van. „Csak üldögélek elmerengve. / Fütyülnék is, ha nyugtom lenne, / de tömegszállás, cigányputri / elöl nem lehet hova futni; / s a víz is azt csobogja zsongva: / olyan sok még a földes konyha; / hogy kevésnek van fürdőkádja, / hogy… mennyi minden van még hátra!” Nincs szó örömódáról, sem a Kádár-rendszer apoteózisáról. Ám az sem lehet kétséges, hogy a vers a maga fenntartásaival együtt végső soron affirmatív gesztus: „A tennivaló oly temérdek, / elég se lesz e kurta élet; / de a szándékot tettre váltva / nem élünk egészen hiába”.

Az Énekeljetek! (Jel, 75.) című darab alapján azt gondolhatjuk, vagy retrospektíve úgy magyarázhatjuk ezt a gondolati eklektikát, hogy a késő ötvenes években kissé naiv módon a szocialista eszméket, illetve a kádári berendezkedést lát(hat)ta a hozzá közel álló humanista-pacifista ethoszt kiteljesíteni képes keretnek. „Énekeljetek zúgó áradással, / ledöntve az előítélet és ostobaság / ledönthetetlennek hitt falait; / harsogjon vörös fortissimo”. Ugyanakkor a kora hatvanas évekből származó Sziréna ciklusban meglehetős – és a korszakban szokatlan – nyíltsággal beszélt a holokauszt pusztításáról (Lábnyom; Buchenwaldi vendéglő; Egy német kisvárosban). Ugyanebben az időben született imádság formájú költeménye, a Libera (Jel, 111.) viszont egészen általános eszméket foglal versbe: „Libera nos, domine, de morte aeterna […] ne legyen felettünk senkinek hatalma, / ki nem a nép szolgálatában keresi / az emberi nagyságot kiteljesítő alázatot; // adassék tisztelet a tiszta emberségnek […] ments meg minket, uram, az örök haláltól!”

[...]