Fodor András írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

„(...) Aligha találunk még egy kortárs költőt rajta kívül, aki olyan hű maradt a szűkebb hazájához, s annyit tett volna annak kultúrájáért, irodalmáért, s olyan büszke lett volna rá, mint ő. Pedig tizennyolc évesen Eötvös-kollégista lett, pedig Angliától Indiáig bejárta a világot, pedig nemzedéke egyik legjelentősebb magyar költőjévé nőtt. Sok-sok verseskönyv, műfordításkötet, tanulmánykötet, napló, három József Attila-díj, Kossuth-díj, s egyéb díjak után is Somogyba járt haza.

Apránként halunk meg, aki szeretett bennünket és elmegy, az mind elvisz belőlünk egy darabot. Az utolsó névnapi lap érkezési dátumától visszafelé számolva napra pontosan negyvenkét esztendeje kaptam Fodor Andrástól az első levelet, Marcaliban, ahol először találkoztunk. Nekem ő segített a legtöbbet indulásom éveiben, s emberként is közel kerültünk, éltünk egymáshoz.

Villámlik folyton. Lobog a sötétség.
Koromhegyek taraja rángatózik
lángtüskés aranyágon.
Valaki mindig kint reked az utcán,
valakiért a szív zivatarában
csontomig ázom.

– mondogatom magamban a Villámlik című, számomra egyik legkedvesebb versét. Régen írta, az 1958-ban megjelent második verseskönyvének, a Józan reggelnek a kötetzáró verse. Kezdettől fogva a szolgálat, a másokért vállalt odaadás, a szeretetteljes áldozat jellemezte. Hányan, de hányan elmondhatják az utánunk jövő nemzedékekből is, hogy a Somogy, a Kortárs vagy más lapok szerkesztőjeként, az Írószövetség költői szakosztálya titkáraként ő istápolta, segítette nyilvánosságra őket.

A hűség, a jóhiszemű kapcsolatok, a szellem embere volt. Húszévesen írta híressé vált Bartók című versét, pár évvel később az Egry Józsefet elsirató A vízrenéző-t. A zene és a társművészetek iránti fogékonysága, nyitottsága, eleven érdeklődése haláláig tartott. Bartókról és Sztravinszkijról könyvet is írt. Megrendülten a megmásíthatatlantól, Egry Józsefet, a Balaton festőjét búcsúztató, A vízrenéző című versének utolsó sorait (most őrá magára gondolva) mormolom:

Elment, s a nyári tó szinén
gazdátlan ingnak most a fények,
de az az éles szürke szem
még vízre néz, még napba réved,
s előtte újra tündököl
a teljes égbolt tisztasága,
s kitárul földön és vizen
az ember elveszett világa.”

Bertók László: Fodor András halálára (1997)

Elszámolás

Az ötvenéves Tüskés Tibornak