„55 éve (!), 1960-tól, 14 éves korom óta »jelen volt, van az életemben«, hol éppen csak érintőlegesen, hol sokkal mélyebben. Mindig valamilyen feladat, probléma, munka elvégzése révén voltunk kapcsolatban. A pécsi művészet megkerülhetetlen személyisége volt, hiányát már most is érezzük. Az első évtizedben tanárként, mesterként tekintettem rá, később »egyenrangú« kollégaként, kiállításainak rendezőjeként, könyveinek tervezőjeként fogadott el. Apáink vasutasok voltak, sínjeink hol találkoztak, hol eltávolodtak egymástól, de mindig voltak állomások, ahol megállapodtunk, tettük a dolgunkat, aztán újra elindultunk.

1960-ban vettek fel a Pécsi Művészeti Gimnáziumba. Az iskolában nem volt a tanárom, de délutáni szakköreibe sokan jártunk, aztán jó néhányan ott is maradtunk körülötte. (Ficzek Ferenc, Gellér B. István, Halász Károly, Kismányoky Károly, Major Kamill és mások). Valószínű, hogy olyan dolgokat tanított, amelyeket másutt nem kaptunk meg, vagy mást kaptunk. Segítségével, irányításával, szemléletmódjával érdeklődésünket mindenre nyitottá tette, a korabeli sistergő kulturális élet megismertetésével belesodort bennünket az élet sűrűjébe. Elkötelezettséget, következetességet tanított, közben megismertette velünk a szakma fortélyait, amelyek mások voltak, mást jelentettek Pécsett, mint az ország más településein. A kötelező penzumokon túl számunkra evidens volt az elvont megoldási forma, a gondolkodó megközelítés.”

Pinczehelyi Sándor: (Nagyon) szubjektív emlékfoszlányok Lantos Ferencről

Jelenkor, 2015/2.

„Lantos a művészet morális és funkcionális értelmű megújításának igényével a hetvenes évek Magyarországán lépett fel. Döntése nyilvánvalóan veszélyes volt. Kialakított ugyan valamiféle józan túlélési taktikát, nem lépett teljesen át a demarkációs vonalon, amely a fontolva haladás és hagyománytisztelet, valamint a forradalmi demitizálás között húzódott. Ennek ellenére súlyos összeütközései (hátrányai) voltak a művészeti, és ezért a politikai kérdések megítéléséből következően. Lantos az '50-es évek végétől a köznyelv logikai és ideológiai értelmetlenségeit kritizáló gondolataival a megtisztulás bekövetkezését elkerülhetetlennek tartotta. Ennek a következménye lehetett, hogy saját művészi programjába felvette a tiszta vizuális nyelv megalkotásának kísérletét. Felvetette a táblakép-forma és -funkció időszerű meghaladása érdekében a művészet közösségi küldetésének és nevelő, eligazító feladatainak újbóli meghatározását. Darázsfészekbe nyúlt. Helyzete a kultúrán belül a »külső körön« elhelyezkedőkére kezdett hasonlítani. Öt ez nem bénította meg, hanem sajátos harcmodor kialakítására ösztönözte. Mert nem könnyen adta meg magát, küzdőképessége páratlan volt. Ezen a periférián találkozott össze fiatalabb pályatársaival, Keserü Ilonával, Bak Imrével, Fajó Jánossal és azokkal, akik majdhogynem »kívülről« érkeztek a művészet közegébe. Mint Hencze Tamás, Pauer Gyula, Csiky Tibor vagy a Pécsi Műhely tagsága. Az »amatőr avantgárd« (P. Szűcs Julianna) jelentéktelenségének álcájában, a nyilvánosság érdeklődésétől alig »fenyegetve« haladtak saját életprogramjuk megvalósításában előre. (...)

És Lantos mindig készen állt a párbeszédekre, mert tudta, hogy a jó ügyek szolgálatának hitében fogant dacos elzárkózás nem vezet megegyezéshez. Márpedig hitvallása az »eligazító« szerep teljes átérzésével nem tekinthette feleslegesnek a kérdést, hogy »megértethetők-e« fogalmakkal a kép állításai. Kereste a megértetés helyzeteit. Ezekben nem vette körül a gőg légköre, kivételességét érzékeltető »mesterfogásai« sem voltak. Kerülte a nagy szavakat és titokzatos értelmű hunyorgásokkal kísért kinyilatkoztatásokat. Bizonyos, hogy furcsállotta volna, ha mesternek szólítják. Senki nem nevezte mesternek. Lantos volt és Feri. Tanár úr. Városlakó polgárként, közemberként viselkedett, aki szószóló, aki mindig jelen, mindig »kéznél van«, amikor kell. Értelmiségi. Az egykori jelenlétét dokumentáló tények sorba állítása bizonyítja, hogy a hetvenes évek legelejétől kevés nála jelentékenyebb alakítója volt a lokálison túlmutató képzőművészetnek Pécsett. Főként, ha arra gondolunk, hogy az akkori fiatalok nemzedékeit milyen széles körben szólította meg iskolában, művésztelepeken, zománcgyárban, szakkörben, művészcsoportban, mint amilyen például a Pécsi Műhely is volt. A művészettörténeti kutatás vélhetően értékelni fogja majd azt az összekötő szerepet, amelyet műveivel a hatvanas évek elejétől az Európai Iskola, a Martyn-örökség vagy az egyetemes modernizmus tendenciái között játszott.

A Lantos-műveket értelmező tekintélyes méretű szakirodalom kulcsszavai a nyolcvanas évek közepétől már kevésbé változékonyak, az alkotó témái és technikabővülései sem változtatják meg számottevően a velük létrehozható beállítást. Ebben a tájban, városban, kulturális klímában, esetenként szakmai elszigeteltségben, a művészetpolitikai diktátumok közt való szlalomozásban és a művészközösségek folyamatos akarásában telt el az élete. Semmivel össze nem téveszthető útjeleket hagyott maga mögött. Persze nem csak lelkesültség veszi körül. Az álláspontok átlátható összefüggései, a formális logika, amellyel munkáinak birtokbavétele elkezdődhet, többekben fenntartásokat ébresztenek. A »metafizikai érték« megjelenítésének vágyképeitől sem érintetlen Lantos-művek elvontak. Ornamentális tisztaságukkal a művészetet fenntartó érdekeknek nem felelnek meg közvetlenül. »Ésszerűek«. Követhetők, noha az »éteri szépség« emissziója vagy a morálfilozófiai küldetés jelenléte is érzékelhető rajtuk.

Magától értetődően kapcsolódott Kassákhoz és Martynhoz, és mielőtt ők abbahagyták volna a művészetet, Lantos már el is távolodott tőlük. (…) Autonómiáját igen korán kialakította. A hagyományosan figuratívnak nevezett ábrázolási rendszerek előszobájában töltötte alkotói életének egy részét, de figyelmét jobbadán az elsődleges kép- és formaalkotó elemek kötötték le. Nem izgatta fel a műalkotás társadalomkritikai vagy esztétikai funkciója, munkái az induktív gondolkodás vizuális művelet-folyamatokat gerjesztő pályáit járták és érzéki erejű végeredményt vártak maguktól. Lantost a »kifejlesztés« inkább, mint a valamely adottból való »levezetés« érdekelte, a folyamat jobban, mint az eredmény. Magának való e tekintetben. Közléseiről tudja, hogy általános (jelképi) mondanivalójuk szabatos, hiszen a természet rendjét leképezve és általánosítva a természettudományok elemző és leíró módszereihez közelálló eljárásokkal él.

Dolgozott a pécsi egyetem Művészeti Karán. Működtetett egy műhelyt, amelyben a tevékenység elméleti alapjai és gyakorlati fogásai az elmúlt ötven év művészetpedagógiai harcterein jöttek létre. Ezeket a hagyományokat a pécsi Bauhaus-generációtól Martyn Ferencig nem túl nagyszámú, de egymásnak a stafétabotot átadó mesterek, baráti és szakmai-kollegiális közösségei alakították. A hozzá kötődő lehetséges iskola- és műhelytípusok mindegyikében változásokat idézett elő a teremtés és természet titokzatosságához vonzódó hitvallásával, gondolkodásmódjának egyenességével és tanári képességeinek eleven erejével. (…) Ebben a műhelyében sokan találtak rá valóban arra a szabad szellemű, mégis követelményeket állító tanulási formára, amely követhető, amely részmozzanataiban művészettörténeti forrásokkal éppúgy ellenőrizhető és összevethető, mint a legújabb művészet alakzataival. Osztályában nem idegenkedtek a teljesítménytől és a rendszerességtől, de Lantos soha nem várta el a rideg normák mechanikus visszaidézését. Ellenkezőleg. Értékelte a váratlan, a személyes megoldásokat, sokra tartotta az ismert rendszerbe nem illő, de megvizsgálható javaslatokat. Az együttműködés változatos formáit. A művészi jelenlét elengedhetetlen kötelezettségeként vallotta a művekkel – és ameddig csak lehet – a szavakkal végzett párbeszédek fontosságát. (...)”

Aknai Tamás: Hűlt hely, tengernyi hiány

Jelenkor, 2015/2.

„Lantos sem művészetet tanított. Sőt, akkurátusan kerülte a »művészet« szót ha pedagógiáról beszélt. Hogy kiből lesz művész, és hogy hogyan, arra ő sem kívánt választ adni. Viszont határozottan vallotta, hogy a világra nyitott, a vizualitásra, és így a képzőművészetre is fogékony, értelmesen gondolkodó embert lehet és kötelesség is nevelni, ez pedig szemléleti alapok átadása nélkül nem megy. Hiába a technikai brillírozás, hiába a »mesterségbeli tudás«, ha nem gondolattal átitatott értéket hozunk létre, hanem csak látványos szellemtelenséget. Lantos ezért nem az eszközhasználat mikéntjére helyezte a hangsúlyt, bár ha kellett, erre is szívesen kitért. Ennek sajnos hátrányát is éreztük akkor, bár abban igaza volt Lantosnak, hogy a technikai »ügyességet« lényegesen könnyebb megszerezni, és bepótolni is, mint a szemléleti alapok hiányából származó akadályokat leküzdeni. (...)

Lantos képes volt beengedni világképébe azt is, amitől elsőre irtózott. Átgondolta, átrágta, képére formálta, majd beillesztette azt, ha lehetett. És ez színesítette őt, még akkor is, ha az alaptónus megmaradt. Kevesen tudják ezt megtenni! Vagy kivetik magukból az újat, még csak meg sem próbálják megemészteni, vagy beolvasztják azt, és ezzel kiszorítják a korábbiakat gondolkodás nélkül. A két véglet között Lantos ugyan nem volt középütt, de nem a szélekhez húzott. Hajlítható volt egy bizonyos pontig, de az a pont legalább hiteles és stabil maradt mindvégig.”

ifj. Ficzek Ferenc: Lantos Ferenc pedagógiájáról

Jelenkor, 2015/2.

„Lantos Ferenc szavai csengenek a fülemben. Időről időre újra és újra megszólít, viccelődik, vitára késztet, segít és erőt ad munka közben, alkotáskor, tanításkor vagy az élet bármely területén. Aztán az ismerős hang újra kintről szólt, búcsúzáskor, suttogva: Dolgoztok, stricik? Mert aki dolgozik – hallgattuk ezer évig –, az lépéselőnybe kerül. És ő dolgozott, sok ezer évig, lépéselőnybe került, végül legyőzte az időt.

(…) Az óráit nagyon felszabadult légkör jellemezte. Amikor először ültem be hozzá rajzolni, a beállítás meglepett, mert a különböző rajzszakkörökön akkoriban a hasáb és a drapéria volt a sláger, itt pedig horpadt bádogvödör, faágak, szék, rongyok játékos halmaza fogadott. Kiderült, hogy a látvány másolgatása mekkora bűn, a cél a megértése lenne. Ehhez adott szempontokat, kapaszkodókat, mert a korlátok közt szabadon elvet vallotta. (...)

Technikai kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozott, és nem rajzolt bele a munkánkba, máshogy közelített, terelgetett, beszélt. Ilyeneket mondott: Nem a sablonokkal van baj, hanem a sablonos gondolkodással. Vagy: A művészet szolgál, nem pedig kiszolgál. Biztatásként: Az oroszlánkarmokat kell megmutatni. Máskor hivatkozott: Tudjátok, mit mondott Delacroix? Hogy a kép ünnep a szem számára. Meg: Ismeritek Henri Michaux rajzait? Sztorizott is: Tudjátok, ki volt Utrillo? És akkor beszélt a látvány látványának értelmezéséről, a méretbeli kérdésekből adódó problémákról stb. Anekdotázott: Hallottatok már Gyarmathy Tihamérről? Egy konferencián fölállt, és azt mondta, hogy itt nem arról van szó, mint amiről szó van. Aztán vette a kalapját, és otthagyta a társaságot. Időnként behozta a magnóját. Rengeteg zenét bemutatott, többek között Steve Reichot, Kurt Schwitters Ősszonátáját, máskor Bartókot, attól függően, hogy éppen mi kötődött a programhoz. Mindenesetre nagyon jól tudta, kit milyen nyelven lehet és kell megszólítani.

Minden alkalommal sor került a teregetésre, ahol Feri bácsi a rajzok alapján nagy beszédekbe kezdett. Nem volt kibúvó, a vesénkbe látott. Ha kellett, ízekre szedett, ha kellett, összerakott. Utána mindig újra kellett gondolni mindent, föl kellett dolgozni az elhangzottakat. A legnagyobb elismerés tőle mégsem a vállveregetés, nem is a dicséret, hanem a meglepődés, az őszinte rácsodálkozás és a tőle szokatlan kérdés: Egyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy csináltad? (...)”

Benedek Barna: Innen és túl

Jelenkor, 2015/2.

„Tizenhét évesen, vékony kis mappában az »életművemmel«, először kerestem fel a Szabadiskolát. Félénk izgatottsággal mutattam a munkáimat a Mesternek, és vártam az ítéletet, ahogy az iskolában megszoktam: értékeljenek, osztályozzanak, dicsérjenek vagy hallgassanak elnézően. Mondják meg, igen vagy nem, fekete vagy fehér. De szentenciák helyett kérdéseket kaptam. Rengeteg kérdést, kérdésre is kérdést: »Te mit gondolsz?« Nem is a rajzokról volt már szó, hanem a rajzok ürügyén rólam.

Megdöbbentem, és meg is ijedtem: a véleményemre volt kíváncsi. »A véleményemre? Van nekem olyan? Kéne, hogy legyen?« Kétségbeestem: én »csak rajzolni« jöttem, fogalmam sem volt, hogy az életről fogok leckét kapni. Kihúzták a biztonságot jelentő talajt a talpam alól, és a kényelmes felelőtlenség érzete a múlté lett. Ezzel a beszélgetéssel kezdtem felnőni. Eddig mentesültem e lelki-szellemi teher alól, mindig meg kellett felelnem valaminek, valakinek, de most döntésekre, választásra kényszerültem.

Lantos gyakran idézte: »Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.« Itt szembesültem először azzal, hogy a létrát nekem kell megtalálnom, mégpedig magamban, de nem egyedül. Egyszerre lettem magányos és találtam segítőre, aki nem hagyott magamra a felismeréssel, hogy a világ nem egyszerű hely. Nem volt kíméletes. Eleinte szerettem volna, ha ahogy addig, kész megoldásokat kapok, ha megmondják, mit kell tennem egy bizonyos eredmény elérése érdekében, ha döntenek helyettem. A Mester azonban később, az egyetemi évek alatt sem döntött, sohasem mondta meg, mit tegyek. A szédítő szabadságban a korlátok inkább kapaszkodók voltak, mint határok. Csak bátorságra tanított, és arra, vegyem magam komolyan.”

Egle Anita: Létra

Jelenkor, 2015/2.

Lantos mesteréről, Martyn Ferencről: „Sokat magyarázott ugyan, de sose konkrétan a képről, mindig valami másról, az emberekről, a növényekről, a francia festőkről, Rippl-Rónairól, arról, hogy ők milyen időbeosztással dolgoztak, de arról, hogy mit és hogyan kell csinálni, sose beszélt. Legfeljebb kérdéseket tett fel: gondoltál-e erre vagy arra... Láttad X kiállítását? Emlékszel arra, hogy a bejárattól jobbra hogyan következtek a képek egymás után? – Megfigyelted-e, hogy az ég és a hegy találkozásánál a formák hogyan mennek át egymásba? És így tovább...

Mindig feladatot adott, mindig problémákat sorakoztatott fel, de megoldásokat sose javasolt. Milyen kár, hogy csak nagyon kevesen tudtak és tudnak így tanítani! – Igaz ugyan az is, hogy akik nem tudtak megbirkózni ezekkel a feladatokkal és Martyn külsődleges jegyeit vették át, szellemi és szemléleti nyitottsága helyett, azok fokozatosan elvesztették lábuk alól a talajt. Meggyőződésem, hogy akik Martyn Ferenc – szavaival és képeivel elmondott – tanításait jól megértették, azok nem utánozták, hanem folytatták.”

Lantos Ferenc: Mindig feladatot adott

Jelenkor, 1979/6.

(Fotók: Tóth László)