1.

A Jelenkor folyóirat története – alapításától napjainkig – ismertnek mondható; az olvasók tájékozódhatnak az ünnepi Jelenkor-számokból, a negyvenedik, az ötvenedik, de akár a mostani, hatvanadik születésnaphoz kapcsolódó vagy a Szederkényi Ervin emlékére készült összeállításokból. A lap hamarosan megvalósuló teljes digitális archiválásának köszönhetően ezek minden érdeklődő számára könnyen hozzáférhetők. Az alapítás óta eltelt több mint fél évszázadnak köszönhetően a lap történetéhez, illetve működéséhez kapcsolható irodalmárokat felidéző fotókiállítás (főként mert a képek elrendezése is jellemzően, ha nem is kizárólagosan, időrendi) elsődlegesen az idő múlásának és az írástudókra vonatkozó képi reprezentációs eszközök változásának kontextusában értelmezhető. Egyrészt a maga módján elbeszéli a lap történetét, másrészt az írástudók fotográfiai ábrázolásában megfigyelhető változásokat. A gondosan beállított portrék és csoportképek, illetve a spontán elkapott pillanatok kettőssége minden korszakot jellemez, melyben az írók és a költők lefényképezése szokássá vált. Ugyanakkor az „irodalmi élet” reprezentációjának céljára többnyire az első, a megrendezettség és megkomponáltság fogalmával jellemezhető kategóriából szokás kiválasztani műveket. Mindenki emlékezhet Ady Endre átható pillantására, a könyvébe mélyedő Babitsra és Szerb Antalra, az írógépén elmélyülten dolgozó József Attilára, a folyóiratuk jubileumán csinos frakkba bújtatott nyugatos irodalmárokra vagy az ötvenes években szokásos, zakóra kihajtott hófehér inggallérokra, melyek a néphez való közeliséget, a burzsoá konvenciók tagadását voltak hivatva jelképezni. Utóbbi megjelenést a rákosista irodalmi életben fontos szerepet játszó valamikori „úri gyerekek” (Déry, Örkény, Somlyó, Devecseri stb.) is célszerűnek tartották magukra nézve, nyilván nem véletlenül.

Látogatóban Martyn Ferenc műtermében 1974. szeptember 17-én. Balról jobbra: Nemes István, Kende Sándor, Martyn Ferenc, Galambosi László, Békés Sándor, Bárdosi Németh János, Pákolitz István, Marafkó László, a kép szélén, takarásban Szederkényi Ervin

2.

A kiállítás a szerzők és szerkesztők megjelenését illetően a fent jelzett tendenciákat érzékelteti; ugyanakkor valamiféle nyitást vagy kinyílást is egyben. Változnak a pózok, a tekintetek, a ruhák, noha nem jutunk el a napjainkat jellemző irodalmi elhipszteresedésig (tetkó, atlétatrikó, bajusz, lenövesztett, irtóztató szakáll). Ugyanakkor túlzás és igazságtalan lenne a kiállítás tanulságait csak efféle külsődleges mozzanatokra korlátozni. A jobb-rosszabb zakók, dzsekik, ingek és kardigánok, a különféle mintázatokat mutató arcszőrzetek mögött irodalmi folyamatok rejtőznek. De társadalmiak is: látható például, hogy a(z) (pécsi) irodalom művelése éveken-évtizedeken keresztül meglehetősen férfias üzemág volt, a fotókon egyetlen nő tűnik fel ismétlődően, mégpedig Makay Ida. Hallama Erzsébetet csak arc nélkül látjuk, továbbá felbukkan egy felvételen Nemes Nagy Ágnes, kettőn pedig Károlyi Amy; először férje, Weöres Sándor, majd ismét csak Weöres, valamint Csorba Győző társaságában. Az irodalomtörténeti folyamatokat illetően kirajzolódnak a kezdetek: néhány portré és csoportkép segítségével a „pécsi írók” (és persze, akkor még sokkal jellemzőbben: költők), akik a folyóirat indulásánál, de később is, jelentős szerepet játszottak: Bárdosi Németh János, Csorba Győző, Pákolitz István, Takáts Gyula, a főszerkesztő Tüskés Tibor (lásd a bélyegképet – a szerk.). A tekintetek ekkor még derűsek és bizakodók; a Kádár-korszak nagy súlyt helyezett a kultúrára, benne különösen az irodalomra. Noha nyomott volt a légkör, és nem lehetett fickándozni, az írók a rendszer megbecsült részének, röviden: fontosnak érezhették magukat. A hatvanas évek világa a sztálinizmus, majd a forradalmat követő megtorlások után nyitottnak, reményekre jogosítónak, távlatosnak tűnhetett – az 1968-as csehszlovákiai beavatkozásig, illetve a hazai gazdasági reform leállításáig. Néhány felvétel, tekintet és gesztus meglehetősen pontosan reprezentálja az említett „fontosság-tudatot”.

Az első évtizedek jellemző felvételei a portrék; többnyire elkapott, de legalábbis spontánnak ható pillanatok alapján, sok a mosolygó vagy legalábbis derűs arc (még Várkonyi Nándoré is), kevés a hatvanas-hetvenes évek Szép versek és Körkép antológiáit jellemző homlokráncolás, meredt-szigorú nézés, felhősen merengő vagy éppen az égre szegezett tekintet. Ez nyilván a válogatás eredménye is. Néhány csoportkép kiváltképp jellemző a korszakra: ilyen a már említett „pécsi írók”-felvétel (Bárdosi Németh, Csorba, Pákolitz, Takáts, Tüskés) vagy a Martyn Ferenc műtermébe látogató irodalmárok csoportja. Utóbbi általában véve is érdekes kordokumentum. A Martyn műtermébe látogató irodalmárokat (Nemes István, Kende Sándor, Galambosi László, Marafkó László stb.) ma aligha soroljuk az irodalomtörténet élvonalába; Tüskés és még inkább Szederkényi sem szerzőkként, hanem a Jelenkor meghatározó főszerkesztőiként élnek emlékezetünkben (noha Tüskés publikált vagy harminc kötetet), a többiekről a mai olvasó jóformán azt se tudja, hogy kicsoda. Békés Sándor például a regionális televízió vezetője lett, Nemes István pedig e sorok íróját is tanította még az egyetemen, de Radnóti Miklós stílusáról írott könyvecskéjét talán már a költő tanulmányozói se forgatják. Mégis roppantul jellemző e kép: a város – Aknai Tamás szép szavával – „mindendíjas főművészének” (Jelenkor, 2018/11) a helyi irodalmi színtérrel való találkozását örökíti meg. És szimbolikus is egyúttal: hangsúlyozza, hogy a szocializmus és annak kultúrpolitikája immár magához asszimilálta a párizsi iskola és a történeti avantgárd kézjegyeit hordozó modernizmust (lényeg, hogy politikamentes legyen), és ez a modernizmus a kultúra szélesebb köreiben is elfogadhatóvá vált.

Martyn Ferenc képzőművész és Amerigo Tot találkozása Pécsett, középen Takács Gyula

Más kérdés, hogy Martyn a maga területén sokkal jelentősebb alkotó volt, mint a képen látható irodalmárok bármelyike, valamint azt is érdekes lenne tudni, hogy vajon miféle gondolatok fogalmazódtak meg Martyn képe láttán a földre kiterített festmény fölé hajoló írófejekben. E felvétel párdarabja a Martyn és Amerigo Tot pécsi találkozását megörökítő fénykép, melyen a város biztosította kiváltságokban dúskáló reprezentatív alkotó és a Rómában élő, akkor hazalátogató szobrász között a város művészeti korifeusa, Takács Gyula látható, a helyzethez illő daimóni mosollyal, a művészek és a hatalom közötti mediátorszerepét, illetve a kultúrpolitika mindenhol való jelenlétét egyszerre hangsúlyozva.

Noha többször is napvilágot látott már a szerkesztőket és a munkatársakat a Széchenyi tér 17. szám alatti régi szerkesztőségben ábrázoló felvétel, mégis érdemes elidőzni előtte néhány pillanatra. Egyrészt, mert reprezentálja a lap munkatársainak akkor még igencsak, hogy úgy mondjam, népfrontos jellegét. A mostanra már kissé megkopott hírű-rangú szerzők mellett ott vannak a később klasszikussá vált arcok és mesterek, a kulcsszerepet játszó főszerkesztők, valamint az akkori új irodalmi generáció képviselői (Meliorisz, Pálinkás, Parti Nagy) egyaránt. De a korabeli politikai és ideológiai erőtérben elfoglalt helyüket illetően is rendkívül összetett a társaság. Bohém irodalmár, Erdély-hívő kádergyerek, engedelmes párttag, engedetlen párttag, börtönviselt költő, beszervezett informátor egyaránt feltűnik ezen a felvételen, szépen összegezve a rendszer által az értelmiségiek számára tartogatott szerepeket, lehetőségeket.

Életkép a régi, Széchenyi tér 17. szám alatti szerkesztőségből a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján. Elöl, féloldalt Tüskés Tibor, balján háttal Hallama Erzsébet, jobbján háttal Szederkényi Ervin. Szemben balról jobbra: Nagy József, Pálinkás György, Kende Sándor, Parti Nagy Lajos, Meliorisz Béla, Arató Károly, Nemes István, Makay Ida és Bertók László

Szívesen láttam volna a kiállításon a Fél korsó hiány antológia (1980) valamelyik ikonikussá vált fotóillusztrációját Pinczehelyi Sándortól, melyeken szerzői minőségben egy szerkesztő (Parti Nagy) és egy jövendő főszerkesztő (Csordás) is látható, annál is inkább, mert valahogy úgy alakult, hogy Csordás Gábor a kiállítás egyetlen felvételén se szerepel. Illetve: a Pálinkás György emlékére nemrégiben rendezett irodalmi estről készült felvételen a kivetített háttéren éppen Pinczehelyi fényképe tűnik fel, amin Csordás történetesen épp hátat fordít a nézőnek.

3.

A bemutatott képanyag mérlegeléséhez kézenfekvően kínálkozik a „régi idők” és a „nagy öregek”, illetve a posztmodern-orientált jelen (Garaczi, Németh, Márton, Parti Nagy, Esterházy, Balassa) szembeállítása. Mándy, Illyés, Vas, Weöres, Károlyi Amy is feltűnik a felvételeken, és ha ezek nem is feltétlenül Pécsen, a Jelenkor környezetében készült fényképek, mindenesetre megőrződtek a folyóirat archívumában. Ezek jellemzően portrék, ahol az arcok közelire nagyítva szinte kitöltik a képet, és így roppant jelentőséggel ruházódnak fel (Csoóri, Déry, Vas, Örkény). Máskor oldottabbak a megközelítések, ilyen Illyés Gyula kissé mellbevágó, apacsosra stilizált portréja, ízléstelen ingében, ilyenek a derűs Mészöly-profilképek vagy a (szigligeti?) strandon mélázó úszónadrágos Mándy Iván.

Érdekes látni, hogy éppen az utóbbi évek-évtizedek felvételei tolódnak el valamiféle tágabban értett ünnepiség, az idő áramlásából szigetként kiemelkedő „jelentős események” irányába. Nyilván inkább technikatörténeti okokból és a fotózás megváltozott gyakorlatából, mintsem esztétikai megfontolásokból eredően, de ezek a képek már színes felvételek. Évfordulók (Jelenkor 40), a város történetében új korszakot ígérő, de elkudarcosodó országos, sőt, több külföldi régiót átfogó események (EKF), kicsit szomorkás, kicsit meghatódott, de derűs pillanatokat sem nélkülöző megemlékezések (Pálinkás György-est). Ezek kontextusában villan fel egy-egy újabb, szinte már friss portré (általában Tóth László fotóriporter munkái) a Jelenkor mostani-mai kulcsszerzőiről, akik (udvariasan fogalmazva: többek között és mások mellett) meghatározzák, jelenlétükkel karakteressé teszik és remélhetőleg afféle szellemi otthonuknak is tekintik a lapot (Darvasi, Oravecz, Nádas, Konrád, Garaczi, Németh).

Szederkényi Ervin

Végül: minden ilyen jellegű kiállításon akad egy-egy olyan munka, mely szépségével, aurájával, intenzitásával vagy éppen megejtő prózaiságával a többinél közelebb kerül a néző szívéhez. A kiállítást látva, de most az emlékeztetőként ott gyorsan elkattintott saját fényképeimet nézegetve is egyértelműen a Szederkényi Ervinről készített egyik fotót láttam-látom ilyennek; talán azért is, mert nem olyan irodalmárszerű. A vélhetően Szigligeten készült felvétel az ágya szélén ülő, cigarettát tartó főszerkesztőt örökítette meg. A vasrács az ablakon, a kockás pléd, az olcsó szék, de még Szederkényi testtartása is valahogy inkább sugallja börtöncella vagy kórház, mintsem irodalmi alkotóház hangulatát. Persze készültek másféle fényképek is róla. Úszónadrágban a szigligeti parton, öltönyben vagy kardigánban a Jelenkor szerkesztőségében, és fogalmam sincs róla, milyen társasági ember volt. Mégis: ezen a képen elgondolkodtató látni a korszak egyik (vagy: talán a) legjelentősebb folyóirat-szerkesztőjét valami nyomasztó cella-lét elkülönültségében, ami persze (hiszen ki tudja, hányan voltak a szobában rajta kívül, amikor készült a felvétel) lehet, hogy a néző, illetve a valóság szövetéből kimetszett jelenet sajátos illúziója csupán.

(A bélyegképen: Pécsi írók együtt: elöl Bárdosi Németh János, középen balról jobbra: Tüskés Tibor, Kende Sándor, Takáts Gyula, fent: ismeretlen személy, Pákolitz István és Csorba Győző)