Legelőször rögtön a személyes emlékek rohanják meg az emlékezőt. Az egyik ilyen nem pusztán emlék, de személyes tudássá vált, amit ő tanított, maga pedig Fülep Lajostól tanulta. Olaszországba készültünk utazni feleségemmel 1993 nyarán, s az idő tájt olykor meglátogattam szobájában a megyei könyvtár régi épületében, ahol az érdeklődőket fogadta. Kikérdezett az úticéljainkról, aztán mesélt. Volt miből, hisz 1947–48 fordulóján hónapokat töltött Rómában ösztöndíjasként, s ez élete meghatározó élménye lett. A Füleptől kapott és továbbadott tanítás pedig a következő. Ne rohanjatok egyik képtárból a másikba, egyik képtől a következőhöz, mint az idétlen turisták. Válasszatok ki egy művet, szerezzetek széket vagy üljetek le akárhová, és szenteljetek neki időt, egy-két órát, nézzétek figyelmesen. Ha elfáradtok eközben, mint az olaszok, tartsatok sziesztát, menjetek ki a múzeumkertbe, és dőljetek le a fűben, aludjatok egyet. Utána jöhet a következő műtárgy.

Sokan, akik – Bertók Lászlótól Csordás Gáboron át Parti Nagy Lajosig – mesterüknek tekintették, leírták, elmondták már, hogy Csorba Győző a mértéket jelentette. A minőség elvárását, számonkérését, s ebből következően e tekintetben szigort is – nem csupán az irodalom területén. Költői indulásától kezdve több mint fél évszázadon át – a Sorsunk, a Dunántúl és a Jelenkor folyóiratok meghatározó munkatársaként is – személyében a tudás, a minőségi szellemi munka elvárásának kontinuitását közvetítette környezete számára, egyben erkölcsi tartást is, valamiféle polgári attitűdöt akkor, amikor az állami kultúrpolitika mindezen értékek átértékelését vagy egyszerűen lerombolását honorálta. Interjúkönyvében, A város oldalában címűben, melyet Csuhai István készített vele, sok-sok humoros anekdotában emlékszik vissza a mindenkori dilettánsok és politikai akarnokok törekvéseinek elhárításáról, olykor cseles kijátszásáról. De nem volt ez mindig kockázat nélküli, erről tanúskodik Szántó Tibornak, a Dunántúl főszerkesztőjének esete, akit 1956 után börtönbe vetettek koholt vádakkal, miközben a valódi ok egy rendőrtiszt írásainak korábbi visszautasítása volt.

Ha Csorba Győzőre emlékezünk Pécsett, lehetetlen nem gondolnunk Weöres Sándorra, akivel egyetemista koruk pécsi kalandozásaitól – melyek vaskos legendáriumot alkotnak – életük végéig ikercsillagként tartoztak össze. Hatvanéves barátja köszöntésére így írt Weöres: “Csorba Győzőben láttam a feltétlenül valódi költőt, a hazugságmentes, abszolút lírikust. Ma is így látom: ennyi változatlanul megmaradt a múltból. (…) Kevéssé mutatós, kopár versein is érezni az állandóság, maradandóság jelét. Pécsi családi körében, társas magányában az örökkévalóságnak dolgozik”.

Ma, amikor a mindennapi élet felől nézve a költő, az irodalom sokaknak valamiféle érthetetlen, azonosíthatatlan lebegő tárgyat jelent, hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy például egy város arculata, tartalma jelentős részben a mindenkori leírásai által képződik meg. Babits Mihály Emlékezés egy régi pécsi uszodára című verséből tudjuk, hogy milyen volt a Balokányfürdő és alacsony társadalma. Pécs városa – története, emlékezete, jelentése – elgondolhatatlan Csorba Győző Séta és meditációja nélkül. “Nagy kerekes-hidak, piaci bódék, / konflisok a Széchenyi téren, / árkok, eperfák, öreg temető, / fatelep, tehéncsorda, búzaföld, / kanyargós ródlipálya-lejtők, / madarak- és fák-napja, régi Tettye, / kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért / siránkozó kölykök, vaskos beszédű, / kopott lányok...” A kisváros banális valóságának ábrázolása, amely csak a formaadás által, a költői kép sűrítettségében képes tovább élni, nélküle kihullott volna az idő rostáján.

Mivel egyre kevesebben vannak, akik személyesen ismerték, kevesen is tudják, hogy Csorba Győző születésétől csonka volt: jobb alkarja hiányzott. Zakóját bizonyára ezért is viselte gyakorta csupán a vállára vetve. Erre is, de mentalitására, szellemi-erkölcsi karakterére utalt egykor Esterházy Péter hozzá írt köszöntőjében. Hogy “se nem csorba, se nem győző”. Ám nemcsak e testi hátránnyal s a belőle származó megaláztatásokkal kellett megküzdenie, hanem a gyerekkori nyomorral is. Mert kilencgyermekes szegény családban nőtt föl, ahol az apa korai halála a teljes anyagi bukással ért föl. Amikor Csorba Győzőre, a Kossuth-díjas költőre, a klasszikus iskolázottságú, tehát a latinban és ógörögben jártas, nyugati nyelvekből is dolgozó műfordítóra emlékezünk, jusson eszünkbe, hogy egyik évben a gyakori hiányzások miatt kimaradt az iskolából. Nem volt ugyanis cipője. Aligha független ettől a léttapasztalattól az, ahogy húszévesen rátalál majd József Attila költészetére, minden szavát a sajátjáénak érezve, s egyik első költőtársaként írva verset a halálára.

Már fiatal korában az ófrancia költő, Hélinand A Halál versei című ciklusát fordította. Igaz, ekkor még egyfajta feladatként testálták rá a munkát, de ez az 1940-ben megjelenő fordításkötete mintha ómenként vetülne későbbi, különösen öregkori költészetére, amelyben a halál sejtése, sugárzása már oly kézzelfogható. Bertók László Olyannyira élő számomra még... című, 1996-os emlékező írásából idézek: “»Abszurdum, hogy meg kell halni. Szerinted mi van a halál után? Mi lesz a lélekkel?« – hányszor, de hányszor kérdezte meg, fordította ebbe az irányba a szót az utolsó években. A mindennapi beszélgetésben, tehát azon kívül is, hogy a verseiben kezdettől fogva s ekkoriban már szinte mindig ez volt a téma.” Ugyancsak ő, idős kora legjobb barátja jegyezte fel: “»Ötven év múlva nem emlékszik ránk senki« – szokta mondani keserű pillanatokban, de minden sorát az örökkévalóságnak szánta.”

Úgy gondolom, Csorba költészetének súlya, jelentősége valóban aere perennius, ércnél maradandóbb módon őrzi meg az emlékét. De ez az emléktábla is talán újabb kis ellensúlyt képez majd a felejtéssel szemben. Megjelöli ezt a helyet, ahol Csorba Győző nagyjából élete második felét töltötte. Megjelöli ott bent a kertet, mely életének és költészetének is súlypontja volt. A valóságosan és a versben létezőt is, melyről Parti Nagy Lajos A Csorba-kert címmel írt olyan művet, aminél szebbet aligha írt magyar költő a mesteréhez. Az emlékezés szavai ugyan nem hozzák vissza az eleven embert, aki meghalt, de a nemléttel, a feledéssel szembeszállnak. Ezzel nemcsak neki, az ő kiválóságának tartozunk, de saját magunknak is. A legnemesebb értelemben vett érdeke ez a város közösségének, mely a közös emlékezetben alapozza meg magát. Emlékezzünk hát szóval, verssel Csorba Győzőre.

Befejezésül engedjék meg, hogy felolvassam egyik legkedvesebb versemet tőle.

A város oldalában

Egy ilyen este mondjuk
(csípős-nyers nyári csöndes)
mikor levél csak itt-ott
mikor ritkán remeg csak
mikor beléfogózni
mikor nincs már mi tárgyba
nincs már mi gondolatba
egy ilyen este mondjuk
ült ültél ablakodnál
a város oldalában
néztél a vaksötétbe
s nem tudtál megfogózni
Janus bátyám öcsém te
öt század bércein túl
vadmessze-messze tőlem
egy ilyen este mondjuk
pár ezred bércein túl
mikor levél… stb
ül mert hát akkor is lesz
egy költő egy jövendő
ül vaksi ablakánál
a város oldalában
néz-néz a vaksötétbe
és nem tud megfogózni
de emlékezni tud még
s minket öt századévnyi
bérc két szél-távolából
Janus bátyám öcsém te
fázékony árvaságban
irigy nosztalgiával
talán majd összegondol

(A beszéd 2013. szeptember 12-én hangzott el Csorba Győző emléktáblájának avatásakor, a költő Damjanich utcai házánál. A fotót Kreka László készítette.)