Néhány napja értünk haza egy madridi kirándulásról tízéves lányommal. Ahogy ez már szokás, a barátok és az ismerősök kedvesen érdeklődnek, mi jót csináltunk a bő egy hét alatt. Amikor azt hallják, hogy többek között megnéztünk négy nagy művészeti gyűjteményt, akkor az őszintébbek nyíltan sajnálják a lányomat, az udvariasabbak pedig mentségeket keresnek: „Szegények, ennyire rossz időjárást fogtatok ki?” Én viszont úgy érzem egy ideje, hogy sokszor jobb gyerekkel képeket nézni és újranézni, mint gyerek nélkül. És úgy tűnik, ő is szeret kiállításra jönni, kalandnak tekinti, annak ellenére, hogy már tudja, hogy milyen fárasztó két-két és fél órát sétálni a múzeumban.

Eleinte csak kísérletképpen vittem magammal képtárba a gyerekeimet. Az rögtön kiderült, hogy ez egészen más formája a múzeumlátogatásnak, mint amikor a magam kedvére veszek jegyet. Bizony, vannak veszteségek. Elsősorban az, hogy sokkal kevesebb időt tölthetsz el egy-egy kép előtt és összességében a múzeumban, mint amennyit szeretnél. Ha unatkozó gyereket rángatsz végig a Pradón, akkor lőttek az egésznek. Az első alkalmakkor olyan tempóban haladtunk, mint azok a turisták, akik nem nézik a képeket, hanem fotózzák, mivel az sokkal gyorsabb. Egy-két végigrohant kiállítás után végre kezdtünk lassulni, én meg megértettem, hogy honnan is tudhatná egy gyerek, hogy a „kiállítás” fogalma mekkora bejárandó teret és mennyi időt jelent. Alice első problémája a nyúl üregében az, hogy teljesen érthetetlenek a méretek és az arányok: először sokáig zuhan és lassan, aztán meg hol törpévé, hol óriássá változik. Az egymásba nyíló termek labirintusa a múzeumban nyilván hasonlóan nyugtalanító, és hamar meg kell keresni a végét, hogy értsd egyáltalán, mibe kerültél.

A Reina Sofía régi szárnyának kerengője

A másik veszteség, hogy bár a képek érdeklik a lányomat, a művészettörténet egy nyolc-tízévesnek egyszerűen szólva bullshit. Itt vagyunk végre szemtől szemben a Nagy Művel, először láthatod végre saját szemeddel, és olyan jól lehetne magyarázni róla, de nem szabad. Ha olyan szavakat használsz, hogy portré, reneszánsz vagy perspektíva, akkor csődzene, kiestél, meghaltál, máskor nem játszik veled ilyet. Egy kiállításlátogatás során talán egy-kettőt megpróbálhatsz becsempészni a fejébe. Feltéve, ha nem veszi észre a manipulációt, hogy az érdeklődését kihasználva, sőt azzal szinte visszaélve – tanítani akarod. Bizony a Las Meninasszal és a Guernicával felsültem: túlmagyaráztam, túlfontoskodtam őket, ennél a két képnél látszott rajta, hogy most csak udvariasságból hallgat.

Tehát ki kell kapcsolni a felnőtt-műveltséget, de ez persze nem veszteség, hanem éppen itt kezdődik a dolog szórakoztató része. Ha nagyon kevés idő alatt és nagyon korlátozott szókészlettel kell „eladnod” egy El Grecót vagy egy Kandinszkijt egy érdeklődő, de szeszélyes kis műítésznek, akkor te is egészen más szemmel nézel rájuk. Esztéta helyett marketinges leszel, aki elsősorban arra figyel, mire fogékony a célközönség.

Nálunk ennek köszönhetően találkoztak egymással Bosch szárnyasoltárai és Richard Scarry Tesz-vesz városa. A kisgyerekkori böngésző tökéletes minta arra, hogyan lehet viszonyulni az efféle, anekdotikus részletekben gazdag képhez. Régebben a Brueghel-albumokat tudtuk így nézegetni, és kibogarászni például a Flamand közmondásoknak vagy a Farsang és böjtnek az apró képeit, most pedig, élőben a Szent Márton napi bort. A Bosch-teremben mi a Szénásszekér allegóriánál és A háromkirályok imádásánál ragadtunk le hosszabban, mivel A gyönyörök kertjének minden négyzetcentimétere súlyosan korhatáros, és ezért gyereknek kissé nehezen magyarázható. Lányomnak már volt némi előismerete, Bosch nevét régebben megjegyezte, és várta, hogy lássa végre élőben. Most Richard Scarrynek köszönhetően tisztáztuk a narratív kép fogalmát is („mesélő képnek” neveztem), vagyis azt, hogy a krisztusi passió stációi egy festményen ábrázolva olyanok, mint amikor a Tesz-Vesz városban a malac több különálló rajzon átrohan szélfútta kalapját kergetve. Ugyanaz a malac különböző pillanatokban.

A Reina Sofía olvasóterme

Bocsánat, ha a párhuzam megbotránkoztató. De a múzeumban szükség van az áhítat megtörésére. Az ilyen blőd párhuzamok jótékonyan profanizálják a képeket, és segítenek leküzdeni a múzeumi környezet („halkabban beszélj!”, „ne menj olyan közel a képhez!”) keltette feszengést. Mert persze, nemcsak a labirintusszerű hely lehet nyomasztó eleinte, hanem maguk a képek is, amelyek már csak azért sem tartozhatnak az ő világához, mivel a felnőttek szemmagasságához vannak igazítva. Nem beszélve a vallási tárgyú képek pátoszáról, az udvari festészet gőgös pompájáról, a túl szép görög istenek nyomasztó felsőbbrendűségéről. Ezek az ő szemében elsőre olyan furcsaságok mint a gomba tetején pipázó hernyó, a Bolond Kalapos vagy a szomorúan éneklő álteknős. Érdekes és mulatságos, néha kicsit viszolyogtató lények, akik szeretik lekezelni és kioktatni a gyerekeket. Úgyhogy nagyon jó, ha rájön, hogy szabad kinevetni a képeket. Ahogy Alice is rájön, hogy visszafeleselhet a mindenkit lefejeztető szívkirálynőnek, akinek az egész udvar hajbókol, pedig csak egy kártyalap a pakliból. A kép is csak egy darab vászon vagy egy fatábla, hiába hajbókol neki ez a rengeteg messziről jött ember.

Tehát ér szemtelenkedni! A spanyol hódításokkal büszkélkedő birodalmi tájképek előtt a nagyság átérzése helyett azon kuncogtunk, hogy a megpocakosodó hadvezéreknek és királyoknak láthatóan előbb XL-es, majd XXL-es stb. páncélt kellett kovácsoltatni sok pénzért, hogy a pocakjuk beleférjen. Ezek a tájképek egyébként kiváló bevezetésnek bizonyultak a másnap a Reina Sofíában látott – zseniális dél-afrikai kortárs művész –, William Kentridge kolonializmus-kritikájának megértéséhez. Azt is el lehet mondani, hogy ciki, hogy meztelenül van a néni, vagy hogy a csendéletek rohadt uncsik, és apa az utóbbival bizony egyetért, mert még nyolc-tíz terem van a Goyákig, úgyhogy tényleg jobb, ha sietünk.

A legjobb feszültségoldás az, amikor maga a kép hatalmaz fel arra, hogy kinevessük. Az említett Bosch-féle Háromkirályok imádása például teli van a tárgyhoz nem tartozó vicces hülyeséggel. Jó játék volt megérteni, hogy a háttér elemei nem úgy mesélő képek, ahogy vártuk volna. Semmi közük a betlehemi, vízkereszti történethez, csak „beletrollkodnak”. Az a két török lovasosztag ott a tisztáson például nem Heródes elsőszülötteket mészároló katonái, mert láthatóan épp egymást készülnek lemészárolni. Az a ruháját kinyitó ember bizony nem lehet más, mint egy mutogatós bácsi, de akkor mi a fenét keres a bibliai történetben? A három király meg néhány pásztor beazonosítható, de ki az a rakás kötözni való bolond, akik hihetetlen pofákat vágva kukucskálnak ki az istállóból?

A CaixaForum és egy függőleges kert

A Prado után, a következő napokon, jó tanulókként elmentünk a modern gyűjteményekbe, a Reina Sofíába, a Thyssen-Bornemiszába és a CaixaForum bank művészeti központjába. (A múzeumokról lásd lent a keretes írást.) Szerintem az ember kamaszkorának végére kigyógyul Dalíból és Magritte-ból. De a piacra tekintő marketinges szemlélet, (ami a múzeumokat is életben tartja), bevallom, esetemben engedett is bizonyos teret Dalínak. A gránátalma körül repkedő méh kiváltotta álom, egy másodperccel ébredés előtt című képnél nem ismerek didaktikusabbat, de most épp ezért kapóra jött, és bevált. Azt hiszem, be kell oltani a gyerekeket Dalíval, hogy az immunitás hamar kialakuljon. Egy óra múlva, már holtfáradtan kifelé vánszorogva a Reina Sofíából, a lányom még leült megpihenni a tárlat egyik vetítőtermében, ahol Buñuel Andalúziai kutyája ment. Mivel én is kamaszkoromban láttam először, és a borotvával félbevágott szem, meg a kibuggyanó csarnokvíz képétől azóta sem tudok szabadulni, azt gondoltam, hogy ezt azért már tényleg nem kellene látnia, üljünk át máshova. De a lányom ragaszkodott hozzá, néhány elkapott képkocka rögtön odaragasztotta. Büszke, hogy ő egyáltalán nem is félt tőle, mint apa kiskorában.

A Dalínál kevésbé populáris avantgárdoknál, és a tisztán absztrakt képeknél persze előjöttek az obligát kérdések. Nos, a mi családunkban úgy alakult, hogy Mark Rothko nagy alakú vászna (Cím nélkül, 1961 – egy nagy zöld négyzet lila alapon) előtt hangzott el a nagy kérdés, hogy „Jó, de most mondd meg, hogy ez mitől művészet?”. Ami sokkal jobb, mintha azt mondta volna, hogy „Ezt én is akármikor meg tudnám festeni.” És ahelyett, hogy csípőből Karinthyval válaszoltam volna („És ha neked ez nem képez művészetet / Kedves Ernő, hát akkor nem művészet” stb.), inkább vettem egy nagy levegőt, és szépen, óvatosan megbeszéltük, hogy mi a különbség a világról szóló meg a festészetről szóló festészet között. Meg azt is, hogy mi van akkor, ha a festőnek elege van a festészetből. (A Pradóval, a Reina Sofíával és lassan már a Thyssen-Bornemiszával is a hátunk mögött ezt azért nem volt olyan nehéz elképzelni.) Közben féltem, mert már túl voltam a Las Meninas-, meg a Guernica-fiaskón. Miért, kérdeztem tőle, szerinted jobb lett volna, ha fest egy százezredik csendéletet vagy egy meztelen nénit? Láttam rajta, hogy ez azonnal felértékelte a szemében a „zöld kockát”. Elkezdett ő is beszélni, és percek alatt összedobtunk két fogalmat, a „nézni való festményt”, meg a „gondolkodni való festmény”-t.

Most hogy a cikket írom, kérdezem, hogy melyikek voltak a legérdekesebb művek Madridban. Sorolja Bosch szárnyasoltárait, Brueghel Márton napi festményét, Dalí zsiráflábú elefántját, a kötélen vontatott papokat és zongorákat az Andalúziai kutyából, az egyik Velázquez-tájképet, a Breda kulcsainak átadását (azon nem pocakosak a hadvezérek). Végül említi „azt a nagy zöld kockát” is, mert „tök jót dumáltunk róla”. Jól van, mondom, akkor megérte.

A CaixaForum óriáskivetítője

A CaixaForum alatt