Nem először járok Barcelonában, ám az elsők között vagyok, akik reggelente a Katalán Köztársaságban ébrednek fel — majd Spanyolországban fekszenek le. A katalán parlament suttyomban meghozott döntéseit délutánra Madrid következetesen megvétózza, de látszólag egyik fél sem fáradt még bele a kétoldali sakk-matt helyzetbe. Így megy ez már hónapok óta. Bár tanulni érkeztem a városba, a politikát sosem követtem ekkora figyelemmel, mint most, az események nagyban meghatározzák az ittlétemet, az egyetemi és közéletet. Nem állítom, hogy a média hűen tükrözi a történéseket. Az otthonról érkező, aggódó üzeneteket sokszor nem értettem: biztosan ugyanarról a városról beszélünk?

A tüntető tömegeket (értsd a Plaza de Universitaton koncertet szervező, órákra járás helyett söröző diákok) a könyvtár ablakából nézegettem. Értem, hogy a fiatal értelmiségiek (valóban ők alkotnák a tömeget?), a diákok mindig is döntő szerepet játszottak a történelem nagy pillanataiban, de a kérdéseimre egy katalán diák sem tudott határozottan válaszolni: miért is tüntetnek? Miért lenne jó Katalóniának Spanyolországtól függetlenednie? Volt valami a levegőben a szavazás előtti napokban, az emberek együtt akartak lenni. Az Universitat de Barcelona történelmi épületének campusát megszállták a diákok, sokszor punk- és anarchista-külsőt öltve, az oszlopokra függőágyakat akasztottak, kartonszámra álltak az üdítők a beugrókban, a rezsón már főtt a napi menü. Az órák hetekig elmaradtak: a bentlakók matracaitól nem lehetett kinyitni a termek ajtaját, a tanszékvezető asszonynak kellett elnézést kérnie a kialvatlan szabadságharcosoktól, amiért túl korán érkezett. Nem akartam politikai beszámolót írni, de jelenleg enélkül képtelenség megérteni a barcelonai valóságot. De érti bárki ebben a városban, hogy mi történik? Látható-e, hová vezet majd ez a folyamat?

Külföldiként számomra még nehezebb megérteni és felmérni a spanyolok és katalánok között húzódó, egyre mélyülő konfliktust. Szerencsére nem vagyok egyedül, nagy tömegek nézik szomorúan, ahogy a sokszínű Katalónia apránként fekete-fehérre válik. Ám az itteni információáradat elsodorja az embereket, már-már követhetetlen mennyiségű cikk, vélemény jelenik meg a lapokban. Az érkezésem utáni első hetekben lelkesen vettem a napilapokat, böngésztem a híreket, de egy idő után felőrölt az, hogy nem történik semmi, nincsenek lépések. Minden tele van Katalóniával és Katalónia nincsen sehol. Van is köztársaság, meg nincs is. Barcelona megcsömörlött, és olyan ellentmondásokba bonyolódik, melyek egyelőre feloldhatatlannak tűnnek. Nem utolsósorban fontos kérdés számomra: a katalán emberek mekkora része támogatja valójában az elnök, Puigdemont elképzelését?

Ezért egyre kevésbé azt a várost járom, keresem, ahol ezek a „hangsávok” foghatók: már nem veszek újságot, nem olvasom a híreket. Az alternatív valóságot keresem minden nap, a belső udvarokat, az apró tereket, ahol lehet, hogy kint lóg az erkélyen a katalán zászló, de alatta a feszültségektől távol beszélgető spanyol öregurak isszák a napi kávéjukat a presszóban, a teraszokon. „Tránquilo”, mondogatják: csak nyugodtan. Ez lett az itteni mantrám, másként a kelet-európai lelkem már megtört volna a mediterrán virtus okozta nehézségek, a folyton „épp sztrájkoló” boltok, könyvtárak, múzeumok miatt. A Montjuic szétszórt kertjei, a gótikus negyed szűk utcái, a mintás homlokzatok és váratlan színkombinációk a feldúlt napokban is őrzik Barcelona varázserejét. Számomra, külföldi cserediákként, elképzelhetetlenül nagy ajándék jelen lenni a városban, a történések közepette. Nem keresem a tömeget, a veszélyforrást, pont ezért a megfigyelés a napjaim kulcsszava — ellentétben magyar lakótársammal, aki a „carpe diem” elvét vallja. A népszavazás napján is a közepébe ment a dolgoknak, akár a szavazatát is leadhatta volna, ha épp kedve tartja, mert olyan volt az „ellenőrzés” az urnáknál.

Politikai káosz ide vagy oda, megnyugtat a tudat, hogy januárban már megfigyelőként sem leszek részese a katalán „procesnek”, mégsem gondolok szívesen a Tibidabo és a Földközi-tenger közé ékelődve arra, hogy azért haza is kell majd menni a kultúra, a könyvek, az építészet fellegvárából. A megoldás, ha létezik, még várat magára. A világ országai feszült figyelemmel követik az eseményeket, hogy egy kicsit a maguk formájára szabhassák a katalán köpenyeget. A kérdés, hogy melyik valóság nyer végül? Az embereké vagy a média valósága?