Egy hét falusi turizmus után jólesik végre látni egy várost, még akkor is, ha az első képsorokon lepusztult bányatelepek szerepelnek. A tájékozódási pont később is hasonló: a rézkohó kéménye. Az út szélén román ortodox templom, alimentar & vulcanizare. Hét évvel ezelőtt jártam utoljára ugyanezen az útszakaszon, cigánygyerekek rohantak a kocsi után, rázták az öklüket. Sötét-sötét nagybányai éjszaka. Inkább visszavezettem a szállásra, Koltóra, Petőfi Sándor híres kőasztala mellé. Nagybánya azóta megváltozott, pontosabban, a romániai városokhoz hasonlóan, folytonos mozgásban van. Az űrállomásra emlékeztető lakótelep tömbjei között vadonatúj játszótér, EU-kompatibilis, színes, gyerekbarát. Aszfalt helyett szivacsborítás. Száz ember. A panelek tövében kávéházak, mediterráneum az ukrán határ mellett. A belváros: minidebrecen. Az István-torony alatti múzeum üvegteteje: Pécs, Cella Septichora. És egy kis nyolcadik kerület: a mögöttünk parkoló autó egyik ablaktörlőlapátján filctollal írt cédula, a másik mögött féltégla. Most még olcsón megúsztad, hogy a kapubejáró elé parkoltál, haver. Ilyen a hangulat a McDonald’s melletti parkolóban is. Férfiak golyóálló mellényben, a hátukon felirat, securitate. Tőlük húsz méterre két rosszarcú alak, lejkötegeket lóbálnak a kezükben. Műanyag világ, műanyag pénz, nem szakad. Fényképezzük a panelházakat, nézzük az embereket. Kevés az elhízott férfi, sok a stílusos nő. Blézer sportcipővel, itt ez a trend. Miért van az, hogy minden romániai város kétszer akkorának tűnik, mint amekkora valójában? Itt annyian sem laknak, mint Pécsen, mégis olyan a lüktetés, mint egy valódi nagyvárosban. Itt kellene már maradni végre néhány napra, megnézni a művésztelep emlékeit, a múzeumokat, a planetáriumot. Mindenhol taxik, mindenhol emberek, mintha mindenki az utcán élne. Egy hét után először látunk hobbikutyákat, eddig Székelyföldön voltunk, ott nincs olyan, hogy póráz. Csau-csau, afgán agár, tiszta nyugat. Aztán megjönnek a fiúk, futballmezes romagyerekek. Amíg a polgári közönség a McDonald’s teraszán issza az epershake-et, addig ők lebontják a hulladéktartó dobozt. Az alacsony, púpos srác összeköti, majd a vállára veszi a nejlonzsákot, viszi a vacsorát, eközben a társa rendet rak a hulladéktároló tetején. Minden mozdulat kimért, begyakorolt, rutint sugároz. Az étterem vendégei és a dolgozók ügyet sem vetnek rájuk. Nem történt semmi, az emberek itt tudják, hogy mikor kell becsukni a szemüket. Néha mi is becsuknánk a szemünket. A nagybányaiak, akárcsak a többi román város lakói, sokkoló kulisszák között élnek. Ha valahol maradt volna egy kis hely, oda valaki biztos kitalált valamit betonból. Igaz, a beton még mindig jobb, mint a cián. De erre már alig emlékszik valaki, Nagybányán azóta megépült a Boeing-alkatrészgyár, s felújították a repülőteret is. A reptér melletti placcon úthengerek sorakoznak, a túloldalon egy fiatal férfi ereszkedik féltérdre, ömlik belőle a szar. Mégis csak olyan lesz majd átmenni a határon, mintha Ausztriába térnénk haza, Csengersima = Nickelsdorf, kész röhej, hogy erre gondolok. Az autó suhan, hajtunk bele a nagy magyar alföldbe, nyílegyenesen.